Zöldvonal-túrán a kettéosztott Nicosiában

A város szívében különös látványosság a kilátó. Talán a világ egyetlen pontja, ahol nem a szépséggel, hanem az ocsmánysággal „büszkélkednek”. A város kellős közepén húzódó zöld vonal, a görögöket és a törököket elválasztó ütközőzóna itt turistalátványossággá szelídül. A Nicosia más részein tapasztalt katonai szigor ezen a ponton megenyhül, és az erre járók görög fegyveres őr biztosítása mellett nézhetnek át a túloldalra. A pletyka szerint az előzékeny katonák pár éve még kődarabokat is osztogattak a turistáknak, s akinek kedve szottyant, megdobálhatta az innen alig húsz méterre posztoló török őrszemet. A legtöbben azonban megelégedtek a kilátóról a szemük elé táruló látvánnyal: hanyatt dőlt házfalak, vaksin pislogó, kivert ablakok, leomló vakolat, gazzal felvert egykori járda. Ez a senki földje. Egy utcasor Nicosia szívében, amelyre két évtizede sem görög, sem török ciprióta nem teheti be a lábát.

Előttünk azonban feltárul az ENSZ által őrzött ütközőzóna szögesdrót kerítése. A különleges engedélyünk birtokában lehetővé vált zöldvonal-túra azonban inkább elszomorít. Egy utcányi dráma. Európa ma már egyetlen fővárosa, amelyet csaknem három évtizede kettéoszt a katonai megfigyelőpontok sorfala. Balra a görögöké, jobbra a törököké. Közöttük az ENSZ-békefenntartók járőrei.

Kísérőnk odainti az ütközőzóna bejáratánál posztoló kanadai őrszemet, aki szabaddá teszi a szögesdrót akadályokkal eltorlaszolt bejáratot. Belépünk Nicosia egykor talán legforgalmasabb belvárosi utcájába. A járdát szegélyező, ölig érő fűben gyík surran, vipera tekereg, kóbor kutyák és macskák andalognak álmosan. Jobbra, az a kivert ablakú épület valaha jó nevű iskola volt. A hatvanas évektől, a török–görög torzsalkodás idejétől aztán ENSZ-békefenntartók lakták, kanadai bázis lett. 1974-ben, a megszállás előestéjén egy török tiszt kopogtatott be a hajdani iskola ablakán, s közölte az ott lakókkal, hogy tíz percük van a hurcolkodásra, itt ugyanis pillanatokon belül nagy csetepaté lesz. Igaza volt. A másnapi csatározásban ezen a ponton sokan meghaltak. Az iskola háromszor cserélt gazdát, s homlokzatán egy tenyérnyi hely sem maradt golyónyomok nélkül. Az épület az ütközőzóna máig vitatott pontja. A törökök szerint a tűzszüneti vonal az utca felőli bejáratnál van, a görögök szerint viszont az iskola hátsó, udvarra néző felénél. Szerencsére a vitát ma már nem kísérik napi incidensek. Az 1989-es megállapodás értelmében ugyanis mindkét szemben álló fél alakulatait visszavonták az ütközőzóna közeléből. Az őrszemek ma már csak távcsővel látják egymást, de széles mozdulatokkal még így is üzengetnek, hogy a másik miféle szívességet tehetne nekik.

Annuska háza a zöldvonal-túra egyik legismertebb pontja. Az idős hölgy esete a nemzetközi sajtót is bejárta, mivel évekig élt a tűzszüneti vonalban. A megállapodás szerint az ütközőzóna ez az utca volt, ahol most járunk. Mivel a házak bejárata a senki földjének nyilvánított utcára nyílt, az erre nyíló ajtókat, ablakokat befalazták, s a párhuzamos utcára nyíló fronton nyitottak új bejáratot. Egyedül Annuska néni állt ellent. Vagy nem tudott, vagy nem akart építkezni, ragaszkodott az eredeti ki- és bejáráshoz. ĺgy aztán ha vásárolni szottyant kedve, azt előre jeleznie kellett a körzet ENSZ-parancsnokának, aki elkísértette. Annuska családja hazafiatlannak tartotta ezt a cselekedetet, és megszakított vele minden kapcsolatot. Az idős hölgyet aztán az ENSZ-békefenntartók „adoptálták”, gondozták, mikor megbetegedett, s amikor a kilencvenes évek elején elhunyt, ENSZ-temetést kapott.

Nemcsak Annuska elárvult háza, hanem a szomszédos épületek is igen rossz állapotban vannak. A hazafias hevület ugyanis hamar elapadt, s a tűzvonalból fokozatosan mindenki kiköltözött. Ma szomorú látványt kelt az egykori bevásárlóutca. Az agyagtéglából épült falakat ugyanis gipsszel borították, amit minimum nyolcévente kellene cserélni, a falakat pedig kétévente újrafesteni. Nos, az itt sorakozó házak negyedszázada nem láttak festéket. A falak sok helyen leomlottak, másutt támfalakkal tartják lábon őket. A volt tulajdonosok azonban hallani sem akarnak a bontásról. Mindkét oldalon abban reménykednek, hogy egyszer visszaköltözhetnek otthonukba. A Nicosia örökségéért nevű szervezet egyébként azon fáradozik, hogy el lehessen kezdeni a biztonsági zónában lévő házak restaurálását. De erre csak a ciprusi rendezés után kerülhet sor.

Sétánk következő állomása a Hold-emlékmű. Katonákhoz méltó vaskos humorral nevezték így az ENSZ-békefenntartók. Valójában egy szomorú esemény, tragikus áldozattal járó incidens színhelye. Az „emlékmű” valójában egy korabeli görög megfigyelőpont, amely az 1989-es megállapodásban rögzített visszavonásig kőhajításnyira volt az ellenséges török megfigyelőponttól. Olyannyira, hogy a szolgálatban lévő katonák kölcsönösen hergelték egymást. „Emlékművé” 1983 decemberében vált ez a hely. Egy tényleges katonaidejét töltő és leszerelésére készülő görög ciprióta a hírek szerint jó ideje hergelte a szemközti törököket, akik ezt jelentették parancsnokuknak, sőt állítólag videofelvételeket is készítettek az inzultusról. A tragédia éjszakáján megint ez a görög kiskatona volt szolgálatban, s odáig ment a csipkelődésben, hogy nadrágját lehúzva a hátsó felét mint valami világító holdat mutatta a török őrnek, aki nyomban megtorolta a becsületsértést. Lőtt, és a játék tragédiába torkollt. Alighanem ez az esemény is közrejátszott az ütközőzóna demilitarizálásában.

Egy másik „vicces” esemény színhelyén sétálunk, a Konstantin utcában, vagy újabb nevén a Dárda sugárúton. Az utca itt összeszűkül, ez itt az ütközőzóna legkeskenyebb pontja. Az előretolt állások visszavonásáig nem egészen három és fél méter választotta el egymástól a görög és a török őrszemeket. Nem csoda, ha az utca végében álló fehér házba egy szakasz kanadai békefenntartót költöztettek. Egyetlen feladatuk volt: szemmel tartani ezt a pontot, ahol a legkönnyebbnek tűnt az összetűzés. Volt is bajuk elég. Nem győzték elsimítani a kölcsönös incselkedés, gyerekes csínytevés nyomán támadt diplomáciai bonyodalmakat. A szemben lévő házban lakó görög és török katonák ugyanis olyan közel voltak egymáshoz, hogy ha egy kést erősítettek egy bot végére, azzal nyugodtan át tudtak bökni a szemközti balkonon ólálkodó ellenséghez. Innen a Dárda sugárút elnevezés. Ám ez a játszadozás is csak 1989-ig, a visszavonásig tartott. Azért az utolsó kivonuló török őrszem hátrahagyta kézjegyét. Átdobott a szemközti oldalra egy Molotov-koktélt. Nem győzték oltogatni a tüzet a kanadai katonák.

Az utca végében kis kanyarulat. Kísérőm figyelmeztet, tanácsos a járdán maradni, még ha nem győzzük is a kátyúkat kerülgetni. Ebben a zónában ugyanis egymást érik az aknák. Az ENSZ a nicosiai ütközőzónán belül 43 aknamezőt tart nyilván, magán a szigeten pedig 72-t. Megmosolyogjuk azt a korabeli AWACS-rendszert, amely valójában a kerítésre erősített konzervdobozokból áll. Ha valaki hozzáért, zörgött, ebben állt az előriasztó rendszer.

Velünk szemben biciklis kanadai járőr közeledik. Rajtunk kívül ő az egyetlen lélek az ütközőzónán belül. Bal oldalunkon éppen a „kődobálós” kilátó, most minket néznek érdeklődve a turisták. Jobbra török zászló leng, az őrszemet azonban nem látni. Ő viszont egészen biztosan lát minket – mondja a kísérőm. Közben elhagyjuk a Grizzly-bunkert, amely a Sziklás-hegységben honos kanadai szürke medvéről kapta a nevét. Mint mindennek, ennek is megvan a maga története. Úgy adódott, hogy az utcában járőröző kanadaiaknak feltűnt, mintha napról napra szűkebb lenne a hely. S tényleg, egyik napon már nem fértek el járművükkel. Jobb és bal oldalon is egyre beljebb került a járda. Tárgyalások kezdődtek a „járdatologatókkal”, persze senki sem vállalta a felelősséget. Végül furcsa megállapodás született. Egy napon egy kanadai páncélozott jármű műszaki okok miatt, kormány- és fékhiba folytán lezúdul majd az utca felső részéről, s rendbe teszi a vitatott útszakaszt. ĺgy senkinek sem kell megalázó presztízsveszteséget elkönyvelnie. S ez történt: jött a kanadai szürke medve, s minden a helyére került.

Akárcsak a kék traktorról elnevezett ponton. Ennek a traktornak az a története, hogy az 1974-es török invázió idején itt rekedt egy kékre festett traktor. Évekig állt az utcának ezen a pontján, olyannyira, hogy az ENSZ tűzszüneti megállapodása is hivatkozott rá. Később azonban a traktor görög tulajdonosa visszakövetelte járművét, papírokkal igazolva tulajdonjogát. Nem lehetett mit tenni, az ENSZ visszaadta a traktort, de hogy a megállapodás szövege ne sérüljön, a helyére állított egy gyermekjátékot, egy gokartot, amit avatott katonakezek évről évre kékre festenek.

Az utca vége felé érjük el az ENSZ-katonák, itt, ezen a ponton jobbára kanadaiak elhelyezési körletét. A laktanyává vedlett ház alatt valaha mélygarázs volt. A török inváziót megelőző napon, 1974 júliusában egy Toyota-kereskedő autószállítmányt kapott Japánból. Lábon elhozta Famagusta kikötőjéből az autókat, beállította őket a garázsba, s másnap jöttek a törökök. Az 1974-es Toyoták azóta is itt állnak. Némelyikük ülésén még ott a nejlon védőhuzat. Valamennyi kocsi kilométerórája 32-t mutat. Ilyen messze van Famagusta Nicosiától.

De vajon milyen messze még a sziget egyesítése? Meddig lesz idegenforgalmi látványosság Európa egyetlen kettéosztott fővárosa, s benne a zöld vonal?

Nicosia, 2002. június