Zapopanban ötven család „hungara”

Minden nép gyermekének megvan a maga mumusa. Az anyák feladata a mumusok kitalálása, merthogy „elvitetlek vele, ha rosszalkodsz, elrabol, ha elcsellengesz”. Latin-Amerika több országában, de leginkább Mexikóban a „húngaras”, vagyis a magyar nők a kisgyerekek lidércálmaiban vezető szerepet töltenek be. A heti kirakodóvásár alkalmával tűnnek fel a falvakban, a városszéli negyedekben bő színes, virágmintás földig érő, több rétegből álló szoknyát viselnek – a redők igencsak alkalmasak az elrabolt gyermek elrejtésére és a lábszárakkal való terelésére. Aranyból, ezüstből készült fülbevalóik, az ujjukat ékesítő gyűrűk, a hivalkodó nyakláncok fonatai bizonyság minden gyerek szemében, hogy kifizetődő mesterség a csellengő lurkók és leánykák elrablása.

A gyerekek azért sejtik, hogy a magyar nők feltűnése nem miattuk történik: tenyérjóslásból, jövendőmondásból, meg szerelmi bájitalok eladásából próbálnak hozzájutni pár pesóhoz, miközben az őket kísérő sötét, testhez tapadó zakót, csizmát és kiskarimájú kalapot viselő férfiak csecsebecsék után kutatnak, amiknek biztos piaca van a környék eldugott, nehezen megközelíthető falvaiban.

Mexikó több államában élnek magyar kolóniák, ám többségük Nyugat-Közép-Mexikóban él, a Juan Rulfo által megismertetett Los Altos de Jalisco vidékén, ott, ahol a fennsíkot a Csendes-óceán felé a Sierra Madre Occidental égbe nyúló kopár hegyeit meredek völgyfalakkal szabdalt vonulata zár le, ahol a bezártság, az elhagyottság és a természet erőivel való mindennapi küzdelem a fennmaradásért táptalaja a hiedelmeknek, a babonáknak, az istenek imádatának.

Ezen a vidéken a Guadalajárával szinte már egybe nőtt zarándokvárosnak, Zapopannak a hegyek felőli bejáratánál festői környezetben áll a magyarok legnépesebb tábora. A 40-50 családot magába foglaló nagycsalád minden építészeti rendszert mellőző viskói, fakalyibái uralják a két oldalról szurdokkal határolt nagy kiterjedésű tisztást, amit nyugat felé egy több száz méter magas, a természet szeszélye által kialakított hófehér sziklaóriás zár le pár száz méternyire a Santiago folyó vad vízesésétől, a Jalpa felé vezető országút mentén.

Magyar szemmel roma kinézésűek, mégis magyarnak mondják magukat, pedig se kereszt, se vezetéknevük nem utal magyarságukra. Szájhagyományból tudják, hogy az óceánon túlról érkeztek őseik 150-180 éve; Magyarországról, Budapestről, Mohácsról sohasem hallottak.

Arra a kérdésre, hogy miért is magyar az ottani cigány, találgatások léteznek csupán, de a műveltebb mexikói azért tudja, hogy ők különböznek a magyaroktól, a „magiar”-tól, nem azonosak Árpád fejedelem és István király népének leszármazottaival, és hogy nem rokonaik a flamenco kultúrával magukat híressé tevő spanyolországi cigányoknak sem. A legelterjedtebb, és talán a legfolklorisztikusabb történet azonban az, miszerint Miksa császár, amikor Mexikó elfoglalására készült a Juárez elnök által önkényesen befagyasztott adósság behajtásának ürügyén, felkérte a vele rokonságban lévő többi Habsburgot, hogy expedícióját katonai, pénzügyi vagy más természetben kifejezhető támogatásban részesítse. Ferenc József császár, Magyarország hivatalos királya Miksa kérését nem utasíthatta vissza, magyar katonát azonban a kiegyezés hiányában nem küldhetett messzi földre. „Hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon” elv alapján döntött aztán úgy, hogy a behajózó csapatok szórakoztatására cigányzenészeket toboroz, akik a családjukat is magukkal vihetik a meghódítandó Újvilágba.

Miksa császárt 1865-ben négyéves regnálás után feleségével együtt lefejezték, a munka nélkül maradt cigányok pedig szétszóródtak az országban. Zenéjük idegen volt az ottani fülnek, ezért kénytelenek voltak visszatérni az ősidők óta bevált jósláshoz, a szerelmibájital-készítéshez.

Hogy melyik történet az igazi, a kutatás majd valamikor kideríti, ám ha addig valamelyikünk Mexikóba téved, és magyarként mutatkozik be, ne csodálkozzon, hogy a gyerekek az anyjukhoz húzódnak, vagy egy tenyér nyúl felé, hogy abból a jövendőt elmondja.

Mexikóváros, 2002. december