Visszatérés a sasfészekbe

Albánia régóta izgatja a fantáziám, fordul hozzám egy munkavacsora alkalmából polonista kollégám. Több sem kell, biztatni és győzködni kezdem, hogy megéri elmennie a Balkánra, ha egyszer eljut oda, azon nyomban beleszeret majd a vadregényes tájba. Az asztalfőnél ülő barát- és kolléganőm ráveti magát a témára: érzékletesen és élvezetesen festi le a „sasok és a bunkerek országában” töltött nyaralásait. Mindketten szeretjük ezt a különleges kis országot, ahova – nagyképű túlzással élve – szinte már visszajárok: négy év alatt már negyedik alkalommal fogom átlépni az albán határt.

Először Montenegróból autóztam át az akkori barátnőmmel Tiranába, csak azért, hogy végre szemügyre vehessem a két látni vágyott balkáni város – Szkopje és Tirana – egyikét. Csak egy napot töltöttem a belvárosban, a modern albán nemzet alapítójáról, a Szkander bégként ismert Kasztrióta György fejedelemről elnevezett hangulatos tértől alig egy köpésre, a néhány hatalmas, új építésű toronyház egyik tágas apartmanjában megszállva. Ugyanabban az évben, néhány hónappal később, egyedül tértem vissza, akkor már nem autóval, hanem a Tiranától mintegy félórányi autóútra lévő Teréz anya repülőtéren landolva. Az ott töltött néhány nap annyira felvillanyozott, és annyira beleszerettem Tiranába és a szomszédos Petrelë középkori várába, hogy a koronavírus-járvány első évében már édesanyámmal ketten vágtunk neki a balkáni kirándulásnak. Belgrádi látogatásunk után nemcsak az albánok fővárosát járhattam be újra, hanem az azt körülölelő Dajti-hegy lábát, ahonnan felcaplattunk a Petrelë hegyormán álló várhoz is. Szkander bég egykori fellegvárát és a Vármúzeumot sem hagytuk ki Krujában, mi több, az azonos nevet viselő hegység lábánál, hatszáz méter tengerszint feletti magasságban, a bárányagyat is megkóstolhattam. Albánia híres üdülővárosába, Durresbe is eljutottunk.

Most, a délkelet-szerbiai Niš és az észak-macedón főváros, Szkopje után, egy félnapos ohridi kitérővel kelek át a határon. Valahol az isten háta mögött, az ohridi tó északi oldalára eső Kjafasan átkelőn teljes sötétség és egy határőr fogad. A csinos és ápolt, de angolul csak tőmondatokat ismerő fiatal hölgy megtagadja a belépést: sem az én védettségi kártyám, sem a kedvesem oltási papírjai nem érdeklik, az autó zöldkártyája viszont annál inkább – méghozzá kinyomtatva, nem a mobilom kijelzőjén elterülő PDF-dokumentumként. Éjfél körül jár az idő, sehol senki, aki értene világnyelven. Nem tudok mást tenni: kénytelen vagyok állni a hazaigyekvő albán munkások lekezelő pillantásait. Lyukat tudok beszélni az ember hasába, szokták mondani, akik ismernek. Hát, most is ez történik, mert negyedóra elteltével valahogy csak a határ túloldalán találjuk magunkat, ahol a macedón határellenőr albán kollégája már nem is vacakol a zöldkártyával. El sem kéri a papírokat, csak biccent, hajtsunk tovább.

Elég vacak út vezet az Elbasani-síkság északkeleti peremére, de a Hotel Panorama Elbasan, amely nevéhez híven Albánia negyedik legnépesebb városának legmagasabb pontján található, valóban pompás kilátást biztosít. A komplexum egyszerre kelti életre a modern európai ígéretek beteljesítését, valamint a minden egyébtől merőben külön világot jelentő balkáni miliőt: kétes kimenetelű munkát végző férfiak hajnalig szopogatják a rakis üveget, napközben gyermekzsivaj és fiatalok csevegése tölti be a panorámamedence környékét, ahol a partizene egy percig nem hagy alább. Az elsőosztályú reggeli (friss kifli és zsemle, kecskesajt, zöldségek és házi tej) után a hivatalosan étteremként funkcionáló szálloda tulajdonosa büszkén körbevezet minket a biofarmján, ahol tyúkok, kacsák, malacok és tehenek fogadnak minket. A kecskéket csak messziről látjuk, önmagukat legeltetik fent, a sziklákon. Mindig visszajönnek, nem kell nekik pásztor, erősíti meg a látottakat a kísérőnk, miközben átnyújt néhány, hamarjában leszakított fügeszemet Maite-nak, a barátnőmnek.

Ugyanezt az őszinte vendégszeretetet tapasztaljuk meg másnap egy álmos kis mezővárosban, Lushnjában, ahol a családi kézben lévő szálloda tulajdonosa nemcsak enged az árból, hanem távozásunk előtt útba igazít, majd kávéval, rakival és egy nagy fürt szőlővel kedveskedik nekünk.

Beszélgethetünk kedvünkre, elvégre felesleges innen sietnünk, mert a délnyugat-albániai Sarandába bármilyen napszakban meg lehet érkezni. A város soha nem pihen: reggelente ugyan álmos, de a tengerpartközeli piacon akkor is kint vannak a gyümölcsök mellett mézet, bort és gyümölcspárlatot kínáló asszonyok. Nézelődő elég sok, vevő már kevesebb akad, a kávézókban pedig már ekkor is kint ülnek a cigarettát szívó és feketét szürcsölő férfiak. A pékek megszámlálhatatlan finomságot kínálnak, sajnos nagyon is megszámlálható mennyiségű lekben, enyhén túlárazva a finom süteményeket és mousse-okat. (Ne feledjük, hogy Albániában nemcsak a közép-, hanem a kelet-európai fizetésekhez képest is olcsónak számítanak a hotelek és éttermek, de a legtöbb szállodában, sőt, a benzinkutak többségén is csak készpénzzel fizethetünk.)

Sarandában a tengerpart az igazi szenzáció. Persze, nem aranyló homokkal teleszórtak, hanem kavicsosak a városi strandok, de hát negyvenfokos kánikulában úgyis csak az számít, hogy kapjunk egy talpalatnyi helyet a balkáni Riviérán. Innen a görög határ csak háromnegyed órányi autózásra van, jó időben átlátni Korfura, ahova naponta indul komp- és hajójárat. Persze, a „napágyas” úriemberek jelenléte és modora némileg ront az összképen, de a nyári főszezonban amúgy is embert próbáló kihívás nyugágyat vagy napernyőt találni a későn kelőknek. Az exkluzívabb kikapcsolódásra vágyóknak a Ksamil strandig kell autózniuk, ami ugyan csak negyedórára található a szegény ember Monte-Carlójára hajazó belvárostól, de a félsziget megközelítése – a kora reggeli és kései órákat leszámítva – négyszer annyi időt is felemészthet. Az eldugott, hangulatos öbölszakaszokig megéri elautózni, mert a Jón-tenger azúrkék vizének látványa mindenért kárpótol. Csak egyre figyeljünk: ha olyan napernyő alá szeretnénk bekuckózni, amely délelőtt és délután is kellő védelmet biztosít a napsugarak ellen, hétköznaponként reggel 8 körül, hétvégente viszont 7-kor kell érkeznünk.

Persze, ha valaki inkább az ugyancsak nyüzsgő, de nem ennyire zsúfolt Sarandába vágyik, nem lehet elmarasztalni a visszaautózásért. Másrészről igaz a mondás, hogy bátor szívekkel társalkodik a szerencse, mert olyan pompás tenger gyümölcsei linguinihez még nem volt szerencsém, mint amit Saranda kikötőjében, a véletlenül felfedezett Marini vendéglőben faltam be. A pizzapártiaknak sem kell aggódniuk: találni olyan pizzériát a kikötőben, ahol nemcsak hagyományos, hanem aktív szénnel feketére mázolt tésztából készült pizzát is lehet kapni. Ha kifáradnánk a nagy lakomákban, még a legkarcsúbb pénztárcákból is futja egy presszókávéra, amely nemcsak olcsó, hanem jó is. Ráadásul Albánia igazi kávé- és sörfogyasztó nemzet, a koffeines vagy a komlóból készült nedűt a szkipetárok minden napszakban fogyasztják.

A kommunizmus időszerű bukása után Albánia sokáig nem került fel a nemzetközi térképekre, és lássuk be, még most sem kapja meg azt a megbecsülést, amelyért évről évre fáradozik. Pedig a dinamikusan fejlődő kis ország nem csak tengerparti kikapcsolódásra alkalmas; tele van régi mecsetekkel és fellegvárakkal, amelyek területenként eltérő állapotban várják a látogatókat. Az UNESCO világörökségi listáján szereplő Berat nem feltétlenül a leglátogatottabb ezek közül, de az biztos, hogy az egyik legkülönlegesebb. Fentről, a fellegvár falánál magasodó kilátóból lepillantva elénk tárul Berat és Gjirokastra sík vidéke, a müezzin hangja könnyedén felkapaszkodik a hegyoromra. A monda szerint egy görög királykisasszony, bizonyos Argüró alapította a kezdetben Argyrocastronnak nevezett várost. Sem az nem bizonyított, hogy egyáltalán létezett-e a görög és albán folklórban jegyzett hercegnő, sem az, hogy melyik században élhetett, de annyi bizonyos, hogy a 20. századi régészeti ásatások eredményei csak a Kr. e. 1. századra datálják a kultúra helyi megjelenését. Megéri végigsétálni a régi kőházak között, a szűk utcák macskakövére sok helyütt vaskampót erősítettek, amelyhez valaha a lovakat kötötték ki a városlakók. A kihalt utcácskák egyikében ott áll még az egykori, antik stílusban emelt Vörös-mecset tornya, amelyről Evlija Cselebi, a híres oszmán történetíró is megemlékezett. Az ortodoxok Szentháromság-temploma, amelyet a 13–15. században, bizánci stílusban építettek, jó állapotnak örvend, de a naoszból (a liturgia helyszíne), narthexből (előtér) és oltárfülkéből álló parányi belsőtérben, ahol még gyertya sem ad fényt, a csodaszép ortodox freskók már restaurálásra szorulnak.

Lemászva a szirtről vegyük az irányt a jócskán kiapadt Osum-folyót átszelő híd felé. Ott nem lehet elég ideig gyönyörködni a 18–19. században épült, fehérre meszelt, sokablakos házakban. Bosszantó-e, vagy sem, itt az évnek egyetlen szakában sem hullámoznak a turisták hadai, járványmentes időben is csak néhány párba vagy kisebb csoportokba botolhatunk.

Albániában már évekkel ezelőtt beindult az idegenforgalom, amelynek kézzelfogható nyomai csak Tiranában és Durresben vannak a pandémia idején. Pedig bármerre vigyen minket az utunk az országban, nem csak kóbor kutyákkal és rókákkal, az úttest közepén áthajtott kecskékkel és tehenekkel, netán szamárháton caplató parasztokkal akadhatunk össze. A megejtően szép völgyek – a természet csodái mellett – különleges vendéglőket is rejtenek. Az egyik hegyoldalban létesített étteremben például nemcsak a bárányfej és a török kávé, hanem a falakon lecsordogáló, hideg patakvíz és a kalitkában daloló fülemülék is gondoskodnak az élményadásról. Ott, az időtlenség finom állapotában ülve, az jut eszembe, hogy minél több időt töltünk Albániában, annál erősebb lesz bennünk a vágy, hogy a következő nyáron is visszatérjünk erre a vidékre.

Navarrai Mészáros Márton