Valenciából jár haza Szentpéterre

Hosszú az út, amely Valenciáig vezette. Vendéglátóipari szakközépiskolában érettségizett Komáromban, majd a népművelési intézet és a pozsonyi táncművészeti főiskola közös, ötéves képzését tánctanári diplomával fejezte be. Amatőr kategóriából később a profik világába igazolt át, majd világversenyeken lett nemzetközi pontozó bíró. Negyvenhárom éves koráig aktívan versenyzett. A Slovnaft társastánccsoportjával formációban – nyolc pár táncol együtt! – világversenyeken is kimagaslóan teljesítettek. Az angliai Blackpoolban, a világ legrangosabb társastáncfesztiválján mindig a legjobbak között végeztek. Világ- és Európa-bajnokságokon huszonöt-harminc csapat közül a negyedik-ötödik helyen. A németországi Essenben, a nemzetek kupáján másodikok lettek. A párizsi nagydíjon egyéniben is az élmezőnybe kerültek. Mivel a latin-amerikai táncokhoz magas volt, a standard táncokat választotta. A dinamika, a pörgés, a sok fordulat egy magas táncosnak nem úgy megy, mint egy alacsonyabbnak, magyarázza, ő viszont a mozgás lendületében, folyamatosságában, lágyságában, hosszúságában lelte meg az örömét.

Sok kollégájától hallom, hogy aki pályája során legalább egyszer nem versenyzett Blackpoolban, az nem igazi táncos. Helyénvaló ez a megállapítás?

Teljes mértékben. Én a szerencsések közé tartozom. Ötször versenyeztem Blackpoolban.

Hol jött az első impulzus, amikor azt érezte, hogy ha törik, ha szakad, angol- és bécsi keringőt, tangót, slowfoxot és quicksteppet akar táncolni?

Szentpéteren. Gyerek voltam még. Standard táncbemutató volt az ottani kultúrházban. Kerül, amibe kerül, ezt akarom, mondtam. Makacs voltam. Kitartottam a választásom mellett. A vendéglátóipari szakközépiskola elvégzése után minőség- és pénzügyi ellenőrként kezdtem a Jednotánál. Ez volt az első civil foglalkozásom. 1995-ben, amikor privatizálódott a Julius Meinl, a nyugat-szlovákiai kerületben én lettem a cég képviselője, négy évig kereskedelmi igazgató voltam. Utána mentem ki egy évre Ausztráliába.

Bele akart vágni valami újba?

Cégirányítást akartam tanulni, de főleg kíváncsi voltam, hogyan tudok érvényesülni egy olyan helyen, ahol senki sem ismer. Tanultam, és munkavállalási engedéllyel tanítottam. Természetesen társastáncot. Hirtelen annyi munkám lett, hogy a három helyből az egyiket le kellett mondanom. Volt Sydney-ben egy hongkongi csapat nagyon jó táncosokkal. Megtudták, hogy világbajnoki döntős voltam formációban, és felkértek, hogy készítsek nekik egy koreográfiát. Show-műsorokban, versenyeken léptek fel. Akkora sikere lett a bemutatónak, hogy újra kikötöttem a táncnál. Aztán visszajöttem Ausztráliából, és én lettem Budapesten a Julius Meinl vezérigazgatója. Magasabb pozícióba kerültem, de nem tudtam tánc nélkül élni. Megkerestem a régi itthoni partneremet, és újra belevágtam.

Otthagyta az állását?

Nem azonnal. De Budapestről hetente háromszor Bécsbe jártam egy híres norvég tánctanárhoz, egykori világbajnokhoz. Felvettem a partnernőmet Pozsonyban, átmentünk Bécsbe, tréning után vissza Pozsonyba, és folytattam az utat Budapestre. Egy év alatt 60–70 ezer kilométert utaztam a tánc miatt. Aztán lett egy új partnerem, akivel másfél évig havonta három napra Olaszországba, Livornóba jártunk edzésekre. Tizenkilenc éves volt a lány, voltaképpen ő hozott vissza a tánc sűrűjébe. A versenyzésnek negyvenhárom évesen Blackpoolban mondtam búcsút. „Mi lesz veled?” – kérdezték a tanáraim. Pedig csak a versenyzést hagytam abba, a táncot nem. Az utolsó partneremmel én azt szépen meghosszabbítottam. Edzettem, finomítottam, a tudásomat bővítettem. Érettebb lettem, mindent jobban megértettem. Később Blackpoolba is visszamentem. Van ott egy hatalmas terem, ahol minden táncos, aki partnert keres, szabadon keresgél. Szól a zene, ülsz mint egy régi bálteremben, és megszólítanak, hogy latin vagy standard? Eldöntheted, kit választasz. Én egy spanyol lány mellett döntöttem, aki hozzám képest elég alacsony volt, és angolul is csak egy tízéves gyerek szintjén beszélt, de a megérzésem nem csalt. A tánc: kémia. Ha az nincs meg köztetek, nem sokra mentek egymással. Volt egy New York-i partnerem, aki nagyon jól táncolt, nagyon szép volt, nagyon ügyes, de nem vette annyira komolyan az egészet. Neki nem azt jelentette a tánc, mint nekem. El is váltak gyorsan az útjaink. Én akkor is a táncra gondolok, ha például tankolok. Felállok a benzinkút padkájára, és 20-20 gyakorlatot végzek mindkét lábammal. Addig mozgatom a lábizmaimat, amíg a tartály meg nem telik.

Térjünk vissza a spanyol lányhoz.

Pozsonyban voltam, újra itt dolgoztam, amikor eldöntöttem, hogy egyéves szünetet tartok. Kimegyek Valenciába, megtanulok spanyolul, és felveszek egy másik vonalat: a show-tánccal beépülök egy új világba, és kamatoztatom mindazt, amit az évek során megtanultam. 2009 júniusában kimentem Valenciába, ahol egy hét után úgy láttam, nekem még aktívan táncolnom kell. Nem versenyszerűen, hanem bemutatókon. Közben újra elkezdtem tanulni, tánc- és mozgásterápiát, Prágában. Lábán Rudolf módszerét vittem bele a tanításba. Pár év alatt nyolc táncost emeltem nemzetközi szintre. Pontozóbírói kongresszusokra hívtak, hogy elmondjam, hogyan csinálom, milyen módszerrel tanítok. De Spanyolország is csalogatott. Zaragozában a spanyol táncpartneremmel létrehoztunk egy sikeres formációt. Megtanultam közben a nyelvet. Hogy aztán ott fogok lehorgonyozni, az meg sem fordult a fejemben. Ugyanis ott találtam meg életem párját.

Valenciában?

Igen. Ott tanítok egy jól menő tánciskolában, de Barcelonában is adok órákat.

A nyelven kívül mit kellett még gyorsan megtanulnia?

A spanyol temperamentumot. Hogy másképpen kezelik az időt, mint mi. Hogy sokkal lazábban viszonyulok bizonyos dolgokhoz. One day I will. Ezt Ausztráliában tanultam meg. Majd egyszer! Időbe telt, míg megértettem. Ott sem sietnek el semmit. A spanyolok is hasonlóan gondolkodnak. Náluk sem léteznek időbeli korlátok.

A flamenco egy kicsit sem szippantotta be?

Ortodox módon hűséges vagyok a magam műfajához. Pedig imádom a flamencót. Láttam táncolni Joaquín Cortést és Sara Barast. Mindketten lenyűgöztek. Sara Barast úgy futottam megnézni, hogy hörögve értem be a színházba. A húsvéti körmenet miatt ugyanis nem volt egyszerű megközelíteni. Meg is kérdezte a mellettem ülő hölgy, hogy elfogadnám-e tőle a tablettát, mert ő is asztmás. A flamenco nagyon mély, késsel hasított szenvedélyről szól. A standard tánc, főleg az angolkeringő, szomorúságot sugall, de van benne elegancia. Ezért szeretem annyira. A flamenco gyilkos szenvedély. Az angolkeringő ad még egy esélyt. Ott van benne a hátha sikerül reménye. A standard tánc maga a feltámadás. De a szenvedélyt a spanyolok is érzik benne. Az pedig egyenesen rokonszenves számukra, ha látják, hogy égsz valamiért.

Két bázisát itthon is megtartotta. Nagyszombatban és Besztercebányán több táncost formál, tanít, készít fel versenyekre.

Kikönyörögték, kimuzsikálták belőlem, hogy ha itthon vagyok, és céges oktatásokat tartok bankokban, biztosítótársaságoknál, akkor a hétvégét töltsem náluk, foglalkozzam velük. Eljönnek értem Pozsonyba, vissza is hoznak, közben kifacsarnak. Nagyszombat és Besztercebánya a szívem csücske. Mindig örömmel megyek oda. Nyáron, a táncosaim közül többen kijönnek hozzám Valenciába. Tavaly is ez volt. Termet szereztem nekik, és nem érdekelte őket a rekkenő hőség. Dolgozni, gyakorolni, fejlődni akartak. Ezért szeretem olyan nagyon mindannyiukat.

S azok az órái miről szólnak, amelyeket bankokban és biztosítótársaságoknál tart?

Stílusról, megjelenésről, üzleti etikettről, ami az értékesítés, a prezentáció, a cégvezetés, csapatépítés terén nyilvánul meg. Az ember nemcsak szavakkal, a testével, a lényével is kifejezi magát. A Lábán-módszer ebben is rengeteget segít. Minden előadásomba beleviszem azt, amit a mozgásról tudok, hogy a lehető legmélyebben, legmélyebbről tudjam kifejezni magam.

Mennyit formált az életvitelén az elmúlt tíz év, a spanyol környezet?

Nem keveset. Az utóbbi három évben már többet tartózkodtam kint, mint itthon. Előtte rengeteget ingáztam. A napi ritmusom teljesen megváltozott. Később kelek, és korábban megyek aludni. Nagyon nehezen szoktam meg, hogy az ebéd fél háromkor, a vacsora este tízkor van. Az étkezésemen is változtattam. Reggel frissen facsart narancslét iszom, tizenegykor kávé, pirítós, friss gyümölcs, vagy paradicsomlé olívaolajjal. Az itthoni túrós rétes persze nagyon hiányzik. És a színház! Pozsonyban soha nem jutok el, megesznek a táncosaim. Évente kétszer hosszú hétvégét vagy egy egész hetet töltök Budapesten, olyankor próbálok bepótolni mindent. Mindig ugyanaz a program: színház, Széchenyi fürdő, Gerbeau, Művész mozi, Írók Boltja, ugyanaz az étterem, ugyanaz a fogás. A mélységet sokszor nem a változatosságban, hanem a rutinban találjuk meg. Az én életemben a tánc a minden. A nagy változásokat kompenzálja. Ebből nem engedek. Szentpéter, Pozsony, Valencia és a többi város… ezek mind fiókok. Tudom, melyikben mi van, mikor mire van szükségem, melyiket kell kinyitnom, és aszerint élek.

A szerző a Vasárnap munkatársa