Valamikor a budai Vár kincsei is Isztambulban kötöttek ki

Az Új-dzsámiA szerző felvételeA két kontinensen fekvő világváros, Isztambul 1840-ben a legnépesebb polisz volt a földkerekségen. A mecsetek és bazárok világa romantikus vadászterülete lehet a kíváncsi utazónak, aki még az „Ezeregyéjszaka meséit” is meghallgathatja a kereskedőtől egy-egy portéka nézegetése kapcsán, s almateát kortyolgatva ízelítőt kaphat a keleti kalmárok kedvességéből, szolgálatkészségéből, de rámenősségéből is.

A török nagyvárosok bazárjaiban minden megtalálható a hagyományos kézműipari remekektől kezdve a modern nyugati importárukig. A kézműipar termékeivel nem sokkal a török határátkelőhely, Kapikule után találkozhatunk a hajdani Drinápoly (ma: Edirne) fedett bazárjában, a Bedestenben, ahol 19 kupola alatt sorakoznak a szőnyeg-, bőr-díszmű-, ékszer-, régiség- és dísztárgykereskedők kis boltjai.

A vásárlással azonban érdemes Isztambulig – a hajdani Konstantinápolyig, a néhai Bizáncig – várni. A Boszporusz és az Aranyszarv-öböl partján annyi az arany, hogy utcát lehetne rekeszteni vele. A szólás ezúttal nem túlzás: a Mehmet szultán építtette Kapali Carsiban (ejtsd: csardzsi), a fedett Nagy Bazárban külön utcájuk van az aranyműveseknek (igaz, a rézműveseknek, a szőnyegeseknek és a régiségkereskedőknek is), ahol a nyolckarátos gépi fonattól a 14 karátos tucatterméken át a 24 karátos, kézi kimunkálású ékszerig minden megtalálható. A bazár négyezer üzlete közül kétezerben aranyat árulnak.

A tizenhárom kapun át megközelíthető 61 utcányi bazár annyi értéket rejt, hogy éjszakára 65 hatalmas páncélszekrény telik meg velük. Mégsem biztos, hogy itt érdemes ékszereket vásárolni, a turistáknak szabott ár és minőség ugyanis nem mindig felel meg az igényes vásárló elképzelésének, ízlésének. Elegánsabb régiségüzletek az Atatürk Bulváron és – a Galata-híd túloldalán – Isztambul Váci utcájában, az Istiklálon találhatók. Ez utóbbinak pazar ékszer- és régiségkereskedései a mesebeli Kelet pompáját, varázsát elevenítik meg.

Aki azonban nem akar zavarba kerülni a kínálat mérhetetlenségétől, hanem saját maga vágyik a felfedezés örömére, jobb, ha az ócskapiacot keresi fel, amelyet az isztambuliak Bitpazarnak (bolhapiac) hívnak. Itt a sok kacat között olykor igazi értékekre bukkanhat a kutakodó. Ilyen például a tavla nevű kétszemélyes társasjáték vagy a rahle, a Korán számára készített díszes olvasópultocska.

De se a belvárosban, se a bolhapiacon ne felejtsük el, hogy – noha Európa peremén vagyunk – ez már Kelet kapuja, és a keleti embernek élvezet az alkudozás. Hiába hangzik el a kereskedő részéről számtalanszor a son fiat (utolsó ár) kifejezés, ezt csak a járatlan balga tekinti véglegesnek. Ahogy egy török mondás tartja, nem is vásár a vásár alku (törökül: pazarlik) nélkül. A vásárló által kicsikart húsz-harminc százalékos engedmény már amúgy is eleve bele van kalkulálva az árba. (Nem lehet azonban alkudozni az éttermekben, áruházakban, illetve azokban az üzletekben, ahol a „Pazarlik Yok!” vagy a „Pazarliksiz satis” felirat figyelmezteti a vásárlót arra, hogy alku nincs, szabott árakkal dolgoznak.)

Egyetlen esetben tanácsolnánk a mostani világban Keletre merészkedőnek, hogy kerekedjen fel Isztambulból és hatoljon beljebb a muzulmán köztársaságban: ha a régi hagyományokat őrző ima-szőnyegekre, kilimekre fáj a foga. E szép szőnyegek ára Kelet kapujában viszonylag magas – olcsóbban és nagyobb választékban juthatunk hozzájuk Anatólia beljebb fekvő falvaiban. Azon a vidéken a szőnyegszövés olyannyira elterjedt, hogy jóformán minden falunak megvan a maga hagyományos mintája.

S ha már útra keltünk a Boszporuszon vagy a Dardanellákon túl, ne kerüljük el a valamikori Török Birodalom egyik jelentős városának számító Kütahyát sem, ahol menekült honfitársaival 1850 áprilisától másfél évig élt Kossuth, itt gyártják ugyanis a leghíresebb török kerámiát. A kerámia- és cserépiparnak errefelé több mint fél évezredes hagyományai vannak. Törökország számtalan történelmi műemlékében találkozhatunk az itteni mesterek remekbe szabott alkotásaival, a sárga, zöld, kobaltkék és virágos csempékkel, de nincs szégyellnivalójuk utódaiknak sem: a ma itt készült különböző kerámiákat, fajansz és porcelán dísztárgyakat a világ minden részébe exportálják. A gyárnak a kütahyai főtér mellett lévő mintaboltjaiban ezek a tárgyak önköltségi áron kaphatók!

A két kontinens határára tett kirándulás akkor is tanulságos, ha csak azért nyitjuk ki pénztárcánkat, hogy belépőjegyet váltsunk a Topkapi Sarayi nevű palotába, ahonnan négy évszázadon át irányították az Ottomán Császárságot. Az épületegyüttes leglátogatottabb része, a kincstár – ahol az oszmán uralkodók káprázatos kincseit őrzik – a bizonyság arra nézvést, hogy a hódító szultánoknak legendás érzékük volt a műkincsek iránt.

Van közöttük 86 karátos gyémánt, amelyet 49 briliáns vesz körül, két 42 kilogrammos, két méter magas és egyenként 6282 gyémánttal kirakott arany gyertyatartó, és itt található a földkerekség két legnagyobb csiszolatlan smaragdja is. Ugyancsak szemet gyönyörködtető látványosság a perzsa Ismail sah különböző drágaköveken kívül 23 ezer igazgyönggyel díszített trónja (amelyet Selim szultán zsákmányolt, amikor 15l4-ben megtámadta és elfoglalta Tebrizt). Kétezer bőrládába csomagolva valamikor a budai Vár kincsei is Isztambulban kötöttek ki. A palotának külön óra-, szőttes-, selyem- és szőnyeggyűjteménye van, illetve tízezer darabból álló porcelánkollekciója. E kincsek már a trónutódló szultánok korában is elidegeníthetetlenek voltak.

Isztambul, 2002. május