Utcai éjszakák, nappali álmok több magyarországi nagyvárosban

Az egykori orosz laktanya udvarát benőtte a gaz. Botorkálunk a feltört beton darabjain, mindjárt éjfél, csillagos, hideg az idő. Sütő Csaba, a győri hajléktalanszálló vezetője megy elöl egy pislákoló elemlámpával, hajléktalanok alkalmi sátrait keressük.

Óvatosan, mert nekik harapós az ébresztőórájuk – villant rá egy ponyvasátorra, s ki is ugrik belőle egy harcias korcs. A sátorban azonban senkit sem találunk, két elmosatlan lábas, néhány sörösüveg, gombócba gyúrt cigarettásdoboz árulkodik arról, hogy ez valakiknek az otthon melegét jelenti. Kicsit távolabb egy komfortosabb menedékházra bukkanunk. Favázára műbőr járólapot feszített fel a tulajdonosa, külső oldalán tükör lóg. Alatta piros telefon, nem tudok rájönni, minek a szimbóluma lehet ezen az eldurvult tájon.

Ötven körüli férfi kászálódik ki a házból. Fél éve lakik itt. – Savanyú szelek fújnak – mondja neki Sütő. – Gondolkodni kéne a jövőről. – Mások közé nem megyek a segítőházba – tuszkolja nadrágjába a kötött pulóverét a férfi. – Figyeljen rám – agitálja a szálló vezetője. – Tudunk adni albérleti segélyt, keresünk magának valami szerény hajlékot. Munkája van-e?

A férfi bólint. – Hivatásos sofőr voltam, most románoknak fuvarozom feketén az itt összevásárolt ócska autókat. Fényképezni nem engedi magát. – Nem akarom, hogy meglássa a kislányom, milyen szarházi lett az apja – mondja szárazon, s visszabújik a vackába. Később anynyit tudok meg róla: feleségétől elvált, de saját szülei is inkább az asszony pártjára álltak. Amikor édesapja meghalt, semmit sem kapott az örökségből. Önérzete még megmaradt, szégyelli ezt a mostani életét, megpróbál kievickélni belőle. Az ő jövője még nem egészen reménytelen.

A vásárcsarnokhoz megyünk. Egy iskolai kézilabdapálya kerítése mellett, a panelházak tövében a csupasz földön műbőr kabátjában bóbiskol egy hatvan fölötti férfi. Foltos dunyháját lerúgta magáról, jó lesz az majd a havas hidegekben. – Jöjjön be velünk, Lajos – próbálja meg jobb belátásra bírni az óvónőből utcai szociális munkássá lett fiatal Forrás-Nagy Rita. – Nem lehet, mert túllöttyintettem a cefrét – magyarázza az öreg. – Részegen nem engednek be a szállóra. – Most az egyszer kivételt teszek, bejöhet – ígéri Sütő. – Csak holnap, csak holnap – hajtogatja a hajléktalan. – Ilyen holnapokból áll az egész élete – jegyzi meg Dornai Gábor utcai munkás. Az öreg élettársa két évvel ezelőtt, január másodikán holtan fordult ki a vasútállomáson található fotófülkéből. Ott húzta meg magát, ott érte a végzet.

– Igen kevés helyen is megél egy ember – osztja meg tapasztalatát Dornai Gábor. – Ismertem valakit, akinek eladták a feje fölül a házat egy rokonnak, ő meg az épület udvari vécéjében élt évekig. Győrött ötszázötven hajléktalanról tudnak, közülük 237-en laknak utcán, lépcsőházban, elhagyott, romos épületekben, hevenyészett sátrakban, bodegákban. Sütő szerint az az elkeserítő, hogy egy év alatt hetvenen csúsztak le a hajléktalanok keserű társadalmába. A társadalomnak kifinomult módszerei vannak arra, hogy jogszerűen a szociális ágazatra terhelje rá a rossz helyzetbe került embereket. Ha valakinek fölhalmozódik mondjuk 500 ezer forintos tartozása, potom pénzért elárverezik az általában amúgy sem sokat érő házát, abból kifizetik a tartozást a végrehajtót, a maradék pénzből pedig legfeljebb egy elhagyott laktanyai kalyibára futja.

– Győr környékén még jobb a helyzet, ez kevésbé depressziós vidék, van munka, könnyebben boldogul, akinek egészsége van hozzá – mondja Sütő. Debrecenben, Szegeden például sokkal több a hajléktalan. Ám a hajléktalanok szerint a statisztikák csalnak. Több városban ugyanis lelépési pénzeket ígérnek azoknak a fedél nélkülieknek, akik kiköltöznek a szállóból, és más városban ütnek tanyát. Először számukra hatalmas összeget, ötvenezret ígérnek, aztán ha már fölkerekedtek, pár ezret kapnak csupán, s bezárják mögöttük az ajtót.

Nem akarok hinni a fülemnek, kérdezem Sütőt és munkatársait. Keserűen bólogatnak. – Van ilyen is – bizonygatják. A győri pláza közelében, a hővezeték takarásában találunk egy kuckót. Belülről egészen otthonos. Az ágy fejénél polcokat alakítottak ki furnérból. Kályhát is beállítottak a sarokba. Ketten lakják: egy környékbeli férfi és az élettársa. – A szüleim meghaltak, mi meg tizenketten vagyunk testvérek, alig maradt valami a jussból – vág bele élete történetébe a férfi, aki rokkantnyugdíjából tengődik. – Kezdeni akarunk valamit, Sütő úr – mondja a férfi. – Megragadnánk a lehetőséget az albérleti támogatásra. Az élettársam is dolgozna valamit, de ilyen füstösen fel sem veszik, hiszen nem tud rendesen mosakodni ezen a helyen. Amikor elköszönünk, kézen fogva mennek be a kuckóba. De előtte házi papucsra cserélik a kinti cipőt.

Bemegyünk a segítőház átmeneti szállására. Fiatal vezetője, Szabó Anna fogad bennünket. Eredetileg ápolónő volt a győri kórház sebészetén, aztán távoktatás keretében szociális munkás diplomát szerzett a Széchenyi egyetemen. Ezt követően jött a hajléktalanokhoz. Kérdezem a szakembereket: miért választja több mint kétszáz ember Győrött az utca viszontagságait a szálló melege helyett. – Ezeknek az embereknek egy része már nem tűr el semmiféle szabályt, s a többieket sem viseli el – válaszolják. – Öntörvényű emberek ők, az is nagy dolog, ha kellő empátiával be tudjuk cserkészni őket, szóba állnak velünk, elfogadják a teát, az élelmet, vagy megengedik, hogy átkötözzük a sebeiket. Már egy évekkel ezelőtt született felmérés megállapította, hogy az ilyen emberek legtöbbje teljesen kirekesztettnek érzi magát a társadalomból – és ezt el is fogadja.

Győr, 2003. november