Unmiksztánnak nincs jövője

Vannak persze mérsékeltebbek is, akik el tudnak képzelni egy Ibrahim Rugova vezette önálló, albán nyelvű államot. Főképp azért, mert Koszovóban még ma is magasabb az általános életszínvonal, mint Albániában.

Bekim azonban félresöpri ezeket az érveket, és egy szalvétára lerajzolja Nagy-Albániát: az Adriánál kezdődik majd, magában foglalja Koszovót, és Szkopjénél, a mai Macedónia fővárosánál lesznek a délkeleti határai, egyesítve a Balkán valamennyi, albánok lakta területét.

– Mindegy, hogy ez most történik meg, vagy húsz év múlva – folytatja. – „Unmiksztánnak” nincsen létjogosultsága, addig létezik, amíg a nyugat fizeti az itt állomásozó rendfenntartókat.Mosolygó dinár

Unmiksztán. Lakói mostanában így hívják Koszovót, a balkáni ENSZ-protektorátust, ahol a közigazgatást, a rendőrséget, az egészségügyet, az iskolákat, az élet minden területét a világszervezet helyi missziója felügyeli, irányítja és finanszírozza. Innen az új név is, UNMIK, United Nations Mission in Kosovo. A tartomány hivatalosan még Jugoszlávia része, pontosabban a néhány napja szentesített Szerbia és Montenegró alkotta államszövetségé. Erre utaló jeleket azonban csak nehezen találni. Albán nyelvű feliratok mindenütt, szerb még mutatóba is alig. A jugoszláv dinárral fizetőket a szerb enklávékon kívül – jobb esetben – fejcsóválva megmosolyogják. A protektorátus hivatalos pénzneme az euró, ebben kapják bérüket azok a kevesek, akiknek van munkájuk. Három évvel a NATO-bombázások és a szerb fennhatóság felszámolása után Koszovóban 85 százalékos a munkanélküliség.

– Egyelőre a helyzet nem robbanásveszélyes – folytatja Bekim. – Az emberek élvezik a viszonylagos szabadságot, hogy nem kell tartaniuk a szerb rendőröktől, akik korábban minden ok nélkül belekötöttek az albánokba. Örülnek annak, hogy nem kell kétfelé adót fizetni: a jugoszlávot, meg az illegális albánt, amiből fenntartottuk tíz évig a közoktatást, az egészségügyet. Van albán nyelvű sajtó, tévé, rádió, oktatás. De már hiányzik az önrendelkezés, megismerték a protektorátusi lét nehézségeit is.

Az UNMIK elsőként lecseréltette a tartományban a jugoszláv rendszámokat. Az újakon már nincsenek ott a szerb nemzeti színek, és a KS betűpáros jelzi az autó hovatartozását. Igen ám, de a rendszámot az UNMIK-on kívül csak Albánia ismeri el, így gyakorlatilag Koszovót elhagyva használhatatlan. Az autósnak, ha átlépi a tartomány határát – amit itt ellenőrző pontnak neveznek a helyiek –, át kell szerelnie a nemzetközileg is elismert jugoszláv rendszámtáblát. Ugyanez a helyzet az útlevéllel. Van, de nem lehet használni. Az UNMIK-dokumentumba ugyanis vízumot kell szerezni, a követségek viszont Belgrádban vannak, és odáig eljutni egy koszovói albánnak nem igazán biztonságos. Szkopje, Macedónia fővárosa is közel van, odáig nyugodtan el lehetne utazni Pristinából, de a Macedóniába való belépésre nem jogosít fel az UNMIK-okmány.

A sor hosszan folytatható. Amikor Bekimet, akinek estére belázasodott a kisfia, arról kérdezem, hogy milyen az egészségügyi ellátás Koszovóban, azt válaszolja, hogy nagyon jól felszerelt kórházaik vannak, mert az ENSZ egyik legelső intézkedése az egészségügyi intézmények rendbehozatala és felszerelése volt. De a helyi orvosok, akik legalább tíz éve nem dolgoztak korszerű berendezésekkel, nem tudják kezelni ezeket, és felzárkóztatásuk még hosszú időt vesz igénybe.

Az orvosok Hatmirnál sem találtak semmi rendellenességet, furcsa mozgásáról azt mondták édesanyjának, hogy majd kinövi. Azóta kiderült, Hatmir tolószékben tölti élete hátralevő részét. A kisfiú népes családjával egyórányi autóútra lakik Pristinától egy dombtetőn álló magányos házban. A völgy túloldalán az első szerb falu, a magányos házra éveken keresztül napi huszonnégy órában brit páncélosok vigyáztak, nehogy a szomszédok rátámadjanak a tulajdonosokra.

Hatmir korát anyja sem tudja megmondani, azt mondja, úgy tíz éve született, valamikor nyáron. A fiút egyik nővére korábban rendszeresen vitte Pristinába, ahol a Magyar Baptista Szeretetszolgálat mozgássérült gyermekeknek szervezett rehabilitációs programján vett részt. – Csökönyös fiú volt – mondja Szenczy Katalin, Hatmir gyógytornásza –, nehezen lehetett rávenni, hogy mozogjon, de amikor elkezdte, nagyon gyorsan fejlődött.

Az egykor tanultaknak ma már nem sok nyoma van, Hatmir nem tornázik, miért is tenné, amikor egyik nővére lesi minden gondolatát, és kiszolgálja. Errefelé szégyen a mozgássérült vagy értelmi fogyatékos gyerek a családban – teszi hozzá a program szervezője, Szenczy Sándor lelkész. – Albániában, ahol korábban dolgoztam, az ilyen fiúkat még valahogy ellátja a család, de a lányokat nem, azok csak akkor maradnak életben, ha – miután kiderült róluk, hogy fogyatékosok –, valahogy önállóan élelmet tudnak szerezni. Hatmirt egész életében a nővére fogja kiszolgálni, ő erre ítéltetett, férjhez nem is mehet.

Koszovóban igen aktívak a szeretetszolgálatok, a segély- és karitatív szervezetek. Az ENSZ mellett ezek a legnagyobb munkaadók. A helyiek közül mindenki idegen nyelveket tanul, hogy ilyen állást kaphasson. A bombázások óta több mint egymilliárd dollárnyi segély érkezett az országba. A korábban negyedmilliós Pristinában ma majdnem 600 ezren laknak. Újabban víz és villany is van, no meg fűtés, ha nagyon lehűl a levegő. Errefelé ennek persze más a mértékegysége, mint nálunk, amikor ott voltunk, hét foknál már hidegek voltak a radiátorok. Nem is csoda, hiszen senki nem fizet semmilyen szolgáltatásért. Ingyen van a víz, a villany, a fűtés és a telefon is. Az embereknek úgysem lenne rá pénzük, a számlát az UNMIK állja.Újjáépült mecset

A rombolás nyomai Pristinában nem nagyon, de a környékén annál inkább látszanak. Obilicben, az egykor cigányok lakta faluban csak a mecset épült újjá. Obilicet nem a NATO rombolta le, a bombázások idején felváltva lőtték a szerbek és az albánok is. Pristinában viszont mindenütt újonnan épült házak vöröslenek. Unmiksztán a vakolatlan, egyemeletes házak országa. A háborúra a fővárosban csak a szerb posta telefonközpontjának és nagy adótornyának roncsa emlékeztet. A vakolatlan házak az elmúlt három évben épültek. Ilyenek szegélyezik a bevezető utakat, ezek állnak a belvárosban, ilyenek mellett vezet az út a KFOR egyik pristinai központjába, amit a magyar katonák őriznek. A tábor felé vezető út mentén a házak földszintjén mindenütt CD-boltok, hiszen az ENSZ-katonák jelentik errefelé a legjobb fizetőképes keresletet. A CD másolt persze, de a legújabb kiadványok is megszerezhetők két euróért.

Ugyanezeket a CD-ket nemcsak az albán részen lehet megvásárolni. Kosovska Mitrovica szerb részén is minden második bódéban ezeket árulják. Pedig a kettészakított városban nem nagyon van mozgás a két oldal között. Az albán és a szerb kerületet elválasztó hídon őrködő francia katonáknak szemmel látható felüdülést hoz az átléptetés néhány perces ceremóniája. A szerb oldalon elvétve vannak járókelők az utcán, árusok népesítik be a járdákat, de vásárló alig akad szombat délután. A bazárjelleg és a kínálat is a nyolcvanas évek lengyel piacait idézi, sokkal szegényesebb minden, mint a koszovói albán területeken.

Néhány szerb család még Pristinában is maradt. Bekim, amikor a bombázások végén visszatért, a szerb negyedben vásárolt házat. Beköltözésekor még valóságos hőstettnek számított, hogy egy hatalmas zászlórúdra felhúzta az albán vörös lobogót a kétfejű fekete sassal. Ma már nincsen szükség ilyen demonstrációra, a környéken már alig élnek szerbek. A kerti lobogó helyett egy hurkapálcára ragasztott zászló van a nappaliban a televízió tetején az albán államalapító, Szkander bég mellszobrához erősítve.

– A szerb, akitől megvettük a házat, rendes embernek tűnt. Kifizettük neki az árat, amit kért. Amikor kiköltözött, teherautóra pakoltatott vagy hat mosógépet, meg ugyanannyi mikrohullámú sütőt. Azokat biztosan nem vette – mondja Bekim felesége, Linda. – Akkor gyűjthette össze, amikor az albánok mindenüket hátrahagyva elmenekültek Pristinából. Később a kerti konyhában találtunk egy ládát, amelyben szerb egyenruha volt, meg kések. Ki tudja, hogy mit csinálhatott még a háború alatt?

Minden albánnak van ilyen története. Bekimék környékén emlegetnek egy tizenhét fős családot, akiket a bombázások idején lemészároltak a szerbek. Név szerint ismerik a tetteseket, akik Szerbiába menekültek a NATO-kampány vége felé. Bekim hangsúlya elárulja, hogy néhány generáción keresztül még látogatóba sem jöhetnének vissza.

Nem is nagyon lenne hová: a Pristina külvárosának számító egykori szerb negyedben ma már csak három szerb család él. Megkérjük Bekimet, hogy az egyikhez kísérjen le bennünket, de csak annyit mond, hogy menjünk magunk, neki nincsen szüksége arra, hogy szerb kémnek nézzék, a családnak meg még kevésbé.

ĺgy aztán kísérő nélkül kopogtatunk be a házba, amelyiknek emeletén a hattagú szerb família húzza meg magát: a többi helyiséget az UNMIK rendőrségének Fülöp-szigeteki tagjai bérlik tőlük. Ez nemcsak üzletnek jó, védettséget biztosít az Arsic családnak. A kapu felett kék ENSZ-lobogó hirdeti a rendfenntartók jelenlétét.

A négy gyerek közül a legidősebb, Suncica beszél valamennyire angolul, ezért ő fordítja apja, Dusan szavait. A férfi papírlapot vesz maga elé, és arra rajzolva magyaráz. Nincs munka, nincs pénz, a házból ki sem lehet lépni. A családból egyedül a mama, Zorica dolgozik egy szerb ruhagyárban. A gyerekek közül ketten, Srdan és Sonja orvostanhallgatók, Suncica munkanélküli, Snezana pedig még iskolába jár.

Dusan fogja a papírt, és húz rá egy vonalat, mellé írja: száz méter. A nagyobb gyerekekre mutat, és azt magyarázza, hogy az ő iskolájuk ilyen távolságra van a háztól. Aztán Snezanára bök, és húz egy másik vonalat. Tizennégy kilométer, írja a mellé. Snezana már a Pristina melletti szerb enklávéban tanul. A rajzból, meg a magyarázatból az is kiderül, hogy kora reggel katonák érkeznek a kislányért a kapuhoz, felteszik a KFOR egyik sötétített ablakú buszára, amelyik összegyűjti az iskolaköteles szerb gyerekeket a városban, majd két norvég páncélos kíséretében kiviszi őket Pristinából az enklávéba. Snezana este ugyanígy jön haza.Jó norvégok

– A norvégok jók – mutat ceruzájával a tankot szimbolizáló négyzetre Dusan. Az angolok meg az amerikaiak nem jók – folytatja. Odaadták ezt a földet a terroristáknak, Hasim Thaquinak meg a többieknek. Azóta Belgrád is elfeledkezett rólunk, Szerbiának sem kellünk már. Az ittmaradásra csak akkor van esélyünk, ha Koszovó független lesz, a mérsékelt Ibrahim Rugova vezetésével.

Dusan emlékezete szerint a NATO-bombázások előtt szerb és albán úgy élt együtt, mint két testvér. Koszovóban korábban is mindenük megvolt az albánoknak, mondja. Olyanról pedig nem is hallott, hogy valaki üldözte volna őket. Ellentétben a szerbekkel, akikre a koszovói albán hadsereg, az UCK emberei vadásztak.

Ez a háború is úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött.

Pristina, 2002. március