Tisztelt Judit!

Örültem válaszlevelének, bár nem mindent értettem benne. Sohasem állítottam például, hogy bátor vagyok. Az írással sem az volt a célom, hogy én majd megmutatom az illetékeseknek! Egyszerűen csak tájékoztatni akartam, hogy ilyen is létezik. Egy a sok közül, nem állítva, hogy ez általános jelenség. Megkértek rá, én pedig megírtam, gondolva arra, hogy akinek nem inge, nem veszi magára.

Igen, kedves Judit, sajnos álltam már úgy kórházi ágy mellett, hogy éreztem a halál közelségét. S nem csak álltam, feküdtem is hónapokig élet-halál között kórházi ágyon. Az orvosok, nővérek, ápolók pedig maximálisan teljesítették könnyűnek nem nevezhető feladatukat. Mai napig hálás vagyok önzetlen törődésükért.

Igaza van, kedves Judit, nem ismerem azt az érzést, amely akkor járja át lelkivilágunkat, mikor arra a döntésre kényszerülünk, hogy szerettünket nyugdíjasotthonban helyezzük el. Mivel elvem, hogy soha ne mondjam, soha, így még minden lehetséges.Szívből örülök annak, hogy Önök szerencsésen választottak otthont édesanyjuknak, s kívánom, hogy sokáig érezhessék közelségét, szeretetét. Nagy Erika