Téli álmodozás, domolykóval

Ilyenkor veszi sorra az ember a sok szép élményt, melyekből sajnos egyre kevesebb jut a horgásznak. Az okok ismertek: bár a horgászat szinte napról napra dráguló sport, egyre több a horgász. És egyre zsugorodik az érintetlen természet. A legeldugottabb helyeken is dőzsölő csapatokba botlik a pihenést kereső, zavartalan kikapcsolódásra vágyó horgász. Hol vannak már azok az érintetlen, egykori vizek, melyek partján akár napokig elbóklászhattunk anélkül, hogy másik horgászszal találkoztunk volna!

Tavaly szülőfalumban

járva, kiugrottam a Murány folyócskához. Mint neve is jelzi, a murányi hegyekből csordogál lefelé, hogy elhagyva szülőfalum, Melléte karsztos, sziklás erdőit, Beretke alatt összesimuljon a Sajóval, amely alig nagyobb nála. A Sajó két évtizede még a szennyezés kirakata volt; a gömörhorkai cellulózgyárból szállította Magyarországra a leírhatatlan színű, bűzös, mérgezett vizet. Ma már hála istennek tiszta a folyó, szép márnát, paducot, potykát, süllőt, csukát fognak benne. A határon túl, a magyarországi szakaszon néha egy-egy harcsa is beugrik. Egykor a Murány – vagy ahogyan nálunk nevezik, a Murányka – is érintetlen víz volt, teli hallal. Paducok hatalmas csapatai villóztak a napsütésben, nem volt ritka az egy-két kilós márna, egy-egy szép csuka sem. De legkedveltebb halunk mégis a domolykó volt.

Nem terveztem hosszú horgászatot, csak egy kis pergetőbotot vittem magammal. Nem is annyira a halak vonzottak, hanem maga a természet és némiképp az emlékek. Döbbenten tapasztaltam, hogy már itt is etetnek néhányan, legalábbis a parton hagyott névjegyek, a szétdobált zacskók erről tanúskodnak. Ifjú koromban ez elképzelhetetlen volt. Egyrészt a horgászboltok pultjai akkoriban még nem roskadoztak az etetőanyagok mázsáitól, másrészt az ízesített csodákra, a feromon tartalmú csalogatókra még Angliában sem gondoltak a gyártók. A csontkukacot nem is ismertük, nem is volt szükségünk rá. Ott voltak kéznél a jól bevált természetes csalik: az egy-két kapavágással mindig előbányászható eső- és trágyagiliszta, nyár elején a cserebogár, nyáron a szöcskék, tücskök, kisbékák garmadái. Aztán mindenféle gyümölcs, amit szintén kedveltek a domik: a hamar érő szilva, az eper, és a csalik csalija: a cseresznye, amit imádtak a jaszkók. S mivel akkoriban rák is volt bőven a folyóban, és akkor még nem szorult védelemre, hamar rájöttünk, hogy az ínyenc domolykók felettébb kedvelik a rákhúst. Horogra leginkább a rák farkát tűztük, általában fűzőtűvel. Ha más csali nem akadt, egy-egy kishal farkát böktük át nagyobbacska egyes horoggal. Nem kellett azon meditálni, hogy vajon ánizsos vagy kókuszos, epres vagy kagylós ízesítésű csalival cserkésszük be a halat. Elég volt feltűzni egy-egy cserebogarat, megpöcögtetni a víz színén, és vad burványlással jöttek a szebbnél szebb domolykók. Fél kilósak, kilósak, olykor kapitálisak is, amelyek bizony gyakran megviccelték a tapasztalatlan horgászt; villámgyorsan tudtak beugrani a gyökerek közé, és pattant a zsineg.

Sétálok a vízparton,

a zsinór végén kis, zöldpettyes villantó kelleti magát. Elhagyom a malmot, átballagok a Bikkes-alji fahídon, föl, az erdő alá. Csönd van, a távolban kakukk kiabál. Lélegzetvisszafojtva számolom, hányat kakukkol, akárcsak gyermekkoromban, amikor elhittük a babonát: annyi évig élek, ahányat szól a madár. Mosolyogva lépek tovább, legyintek a babonára. Bár a folyó évről évre változtatja a természet arculatát, itt minden talpalatnyi hely ismerős. Valamikor minden kanyarról, nagyobb forgóról, langóról tudtam, mit rejteget. Néha mellig érő csalánerdőn kellett átverekednie magát a horgásznak, hogy egy-egy jó helyet elérjen, de megérte. A halbőség olyan természetes volt, mint a nap az augusztusi égen.

Bepöccintem a villantót a szikla elé, és két-három tekerés után rávág a hal. Nem kell fárasztani: jó tenyérnyi becsapott sügér méltatlankodik a szereléken. ĺgy változik a fauna is. Évekkel ezelőtt ismeretlen volt a sügér errefelé, ma legfeljebb minden ötödik megakasztott hal pisztráng a sügerek közt. Hogy kerültek ide, rejtély. A biológusok szerint madárlábon utaznak az ikrák, és jelennek meg új és új vizekben a kis zöld-piros ragadozók. Hanem a nagy domolykókat hiába keresem. Azok mintha elköltöztek volna. Valamikor elég volt egy feltűzött szöcske, lyukából fűszállal kipiszkált tücsök. Ma semmi sem fogós. Morgolódok magamban. Lehet, hogy cseresznyével kellett volna jönnöm? Vagy fogjak kisbékát? Pocsolyát keresek, és mázlim van, a traktorkerekek által kivájt útmélyedésben víz csillan, s közeledtemre riadtan bújik a brekusz. Elkapom, feltűzöm egy egyeshorogra.

A közeli, mélyvizű kanyarban dobom be a horgot, kis ólommal, nem túl messzire. Guggolok, és a finom, 10-40 grammos, háromméteres botot kézben tartom. Ujjam a zsinóron. Úgy, mint régen. Semmi herkentyű, csak az ujjbegy, a legérzékenyebb kapásjelző. Vékony, tizennyolcas zsinór. Kisvártatva megpöccen a húr az ujjaim között. Gyorsan lazítok, és engedem a vékony zsineget, hadd nyelje a hal a csalit. Ráncigálva húzza a domolykó a brekuszt a víz alatt, szinte érzem, hogyan pulzál, aztán megiramodik vele. Ekkor vágok be. Odalent rugdalózás, de nem akkora, mint szeretném. Kisvártatva kiemelem a félkilósnál is kisebb domolykót. Szerencsére nem nyelte mélyre a horgot, így könnyen megszabadítom tőle, s a halat visszapottyantom a vízbe. Nőj nagyobbra, szólok utána, és tovább megyek.

A következő kanyar

is emléket idéz. Itt a legforróbb nyárban menyhalat fogtam. Hogy hihetetlen? Hogy a menyhal a legvadabb, viharos téli éjszakákon aktív? Lehetséges.

De akkor, nyár derekán, szakadó esőben, gilisztával, a vízbe szakadó gyökerek közül sikerült három menyhalat kikapni! Ilyen csodákra volt képes akkoriban ez a kis folyó.

Talán ez a hely most is megér egy próbát. Bedobom a következő brekuszt, hagyom, hadd vigye a sodrás a gyökerek közelébe. Aztán leteszem a botot, hogy rágyújthassak. És nem hiszek a szememnek: máris pöccen a bot vége. Már a bot vége hajlik, mire kézbe kapom, és belesuhintok a kapásba. Erős rángás válaszol. Ez már szebb hal, gondolom, amikor hirtelen elpattan a zsinór.

Nem tudom, mi történhetett. Lehet, hogy éhes csukába botlottam? Fáradt volt a zsinór? Mindegy. A gyomromban jóleső bizsergéssel konstatálom, hogy vannak még itt szép, megtermett halak.

Még próbálkozom ugyanott, de hiába. Az illetőt, aki jókora domi is lehetett, nem tudom még egyszer becsapni. Nem nagyon sajnálom. Úgyis indulni akartam hazafelé. A titokzatos idegent legközelebb újra megpróbálom becserkészni, ha erre járok.