Te nem szeretsz, én nem szeretlek téged

A gyermek és a lélekbúvár szemével nézve a felnőttek számtalan, látszólag fontos, valójában azonban értelmetlen játéka közül a válás az egyik legérdekesebb.

A gyermek és a lélekbúvár szemével nézve a felnőttek számtalan, látszólag fontos, valójában azonban értelmetlen játéka közül a válás az egyik legérdekesebb. Nem is annyira a tény és a folyamat, mint inkább a mód, mely a dolgot egyre bonyolultabbá teszi, miközben mindkét fél foggal-körömmel ragaszkodik vélt vagy valós igazához. Milliók játsszák el évente azt, hogy minden a gyerek(ek) érdekében történik, holott az esetek többségében ez a szempont idővel sokadrendűvé válik.

AMIKOR MINDEN KÖTÉL SZAKAD

A házasság szent és sérthetetlen dolog – hangzik el manapság gyakorta, amiből leginkább arra lehet következtetni, hogy a közerkölcs ismét a keresztény eszmék felé fordul, ami igencsak helyénvaló álláspont. Nem ártana azonban, ha e „nagy tézis” hangoztatói olykor betérnének a Magányos Szívek Klubja néven közismertté vált intézménybe, melynek „fióküzemei” szinte minden magára valamit is adó városban kifejtik már áldásos tevékenységüket. Házasodni készülő fiatal hölgyek és urak számára is érdekes lehetne egy-egy ilyen látogatás. Hogy miért? Leginkább azért, mert kiderülne, hogy az élet nem is fenékig tejföl. Meg azért is, mert kiokíthatnák őket arról, mit tehetnek és mit nem anélkül, hogy az a virágzó frigy végéhez vezetne. Mert a Magányos Szívek Klubja javarészt olyanokkal van tele, akiknek „ráment” a párkapcsolatuk a szerződött felek valamelyikének (általában annak „a másiknak”) a hozzáállására. Az okok az évszázadok alatt szinte semmit sem változtak, amiből akár arra is lehetne következtetni, hogy az emberiség egy jelentős részét az örök tévelygők alkotják. Ne menjünk azonban ilyen messze a következtetések levonása terén, maradjunk abban a valóságban, amely körülvesz bennünket. Ez pedig arról szól, hogy Szlovákiában évente száz házasságra körülbelül negyven válás jut, és a bírók egyre gyakrabban mondják ki a „...házasságukat felbontom” befejezésű varázsigét, ami a felek számára többet jelent, mintha a boldogító igent hallanák. Az előző évekhez, évtizedekhez viszonyítva ez a szám növekedést jelent, a házasságkötések egyre csökkenő számával egybevetve pedig akár előrejelzésnek is minősíthető. Nem szabad azonban szem elől téveszteni azt a „nagyszerű” tényt, hogy a válások számának hirtelen növekedése a jogi háttér változásának is köszönhető. A szocializmus éveiben például sokkal nehezebben lehetett meg- és elválni az időközben nemkívánatossá vált házastárstól, hiszen a személyes okok mellett figyelembe kellett venni a társadalmi szempontokat is. Az utódok létszámával fordított arányban csökkent a válóperes eljárás gyors lebonyolításának az esélye, hiszen a törvény értelmében a gyermek számára a legideálisabb környezet a teljes család. Hogy ez nem volt képes ellátni a küldetését, gyakorta a háttérbe szorult. Majd a békítő tárgyalások mindent elsimítanak – hangzott a hivatalos álláspont, és gyerekek tíz- és százezrei nőttek fel abban a biztos tudatban, hogy a nap befejezésének legméltóbb módja az, ha az ember néhány elmarasztaló szót intéz „oldalbordácskájához”, nem épp a legbarátságosabb hangnemben. A kiváltott hatás ellentétes volt – megerősítette a gyerekben a tudatot, hogy ő semmiképp sem akarja így leélni az életét.

Erkölcsi síkra terelve a problémát, legcélszerűbb segítségül hívni a könyvek könyvét, a Bibliát. Mózes első könyvében írva áll, hogy a férfi „ragaszkodik az ő feleségéhez”, miközben az ezt jelölő héber kifejezés – a „dábaq” – szó szerint hozzáragadást, hozzátapadást jelent. Ez a házastársak egységének a fontosságára utal, miközben a „kötőanyag” maga Isten igéje és a szent fogadalom. Kálvin János ehhez mindössze anynyit tesz hozzá Magyarázataiban, hogy aki elválik házastársától, „az mintegy önmagának fele részét szakítja el önmagától. Azt pedig egyáltalán nem tűri a természet, hogy valaki a saját testét tépje szét” – írja, nagyon pontosan fején találva a szeget. Mert „amit az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza”.

HÁZASODNI, DE VÁLNI IS TUDNI KELL

„Az őseink két-három generációval előttünk még azt vallották, hogy házasodni tudni kell – mondja Szentirmay Gábor lelkigondozó. – Ezzel természetesen arra gondoltak, hogy a házasságnak elsősorban a felek anyagi gyarapodását kell szolgálnia, a többi szempont csak ezt követi. A mai lélekgyógyászat már ott tart, hogy kimondja: válni is tudni kell. Mert a tönkrement házasságba, valamint a válással járó kellemetlenségekbe belerokkanhat az ember.

Hogy mi késztetheti a házastársakat a válásra? Az okok sokrétűek lehetnek. Az egyik ilyen a modern életforma, melynek egyik legnagyobb vívmánya az emancipáció. Ma már senki nem kényszeríthet egy nőt arra, hogy – az évszázadok és -ezredek során bevett gyakorlat értelmében – mindvégig kitartson a megromlott házasságban. Már csak a muzulmán világban tartja magát az a nézet, hogy a nő a férfi tulajdona, de az egy minden szempontból teljesen más realitás. A nő hűtlenségét, félrelépését ott még megkövezéssel viszonozzák, miközben a férfi szinte bármit megtehet büntetlenül. Mi, azaz a civilizált nyugat viszont átestünk a ló túloldalára, mivel a hűség mint alapvető erkölcsi érték szinte teljesen megszűnt létezni – és ez mindkét nem gondolkodására jellemző. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódnak az erkölcsi okok, melyek terén szintén megosztottság tapasztalható. A népesség egy bizonyos, konzervatív része számára csupán egyetlen bűn létezik, és ez a paráznaság. A magát felvilágosultnak beállító réteg számára a szexualitás nem erkölcsi kérdés, hanem csupán biológiai szükséglet, melyet csillapítani kell. Ebben az esetben az önfegyelem a kulcsszó – ennek hiányában a házasság eleve bukásra ítéltetett.

Sajnálatos, de ízig-vérig magyar probléma a túlzott alkoholfogyasztás. Mivel örömünket és bánatunkat egyaránt szeszbe kell fojtanunk, ne csodálkozzunk azon, ha a legtöbb válás pontosan az iszákosság számláját terheli. Az alkohol mámorában erkölcsi tudatát, felelősségérzetét és gátlásait veszített ember szinte észre sem veszi, miként fut zátonyra a házassága. Sajnos nem veszi észre azt sem, hogy legjobban a gyerekek szenvednek, mivel nem értik meg, miért viselkedik beszámíthatatlanul az apa – esetenként pedig az anya is. Mert e téren is teljes egyenjogúság uralkodik. Végezetül még hadd említsem meg a szülőktől való elszakadást, mely nem mindig problémamentes. Nincs rá recept, miként kell megélni azt a helyzetet, amikor – a Szentírást idézve – „elhagyja a férfiú atyját és anyját”. Az egyik legszerencsétlenebb megoldás, ha az ifjú pár egy háztartásban él bármelyik fél szüleivel.

Ennyit talán az okokról: ha a válások típusait elemezzük, négy alaphelyzetet különböztethetünk meg, miközben a felperes és az alperes szempontjai teljesen különbözőek. A hagyományos, azaz az egyének fennmaradását célzó házasságok felbontásakor a felperes megsemmisítő csapásra szánja el magát, miközben az alperes önvédelmi pózba kényszerül. Ilyenkor hangzanak el általában a „Bosszúból mindenre képes vagyok!”, illetve a „Legalább ne tegyél teljesen tönkre!” mondatok. A végeredmény: valakinek vesznie kell. A szövetség jellegű, azaz érzelmi szolidaritáson alapuló házasságok felbontása során az egyik fél a büntetéshez, a másik pedig a visszavágáshoz folyamodik. Nagyon egyszerű a rajthelyzet: az egyik fél a „Feláldoztam érted a legszebb éveimet!”, a másik pedig az „Azt hiszed, én mindent eltűrök?!” felkiáltással indul harcba. Az eredmény kétes.

A formalitássá sorvadt, de intenzív érzelmi kötődésen alapuló házasságok felbontása során az egyik fél hibáztat, a másik pedig hárít. „Te kényszerítesz rá!” – hangzik az érv a felperes oldaláról, miközben az alperes a „Te is ezt tetted volna!” szlogennel vág vissza. Az egyet nem értés örökre megmarad. Végezetül pedig hadd említsem meg az amerikai filmekből ismert, a szakirodalom által társulásházasságnak nevezett intézményt, mely leginkább privát szerződéshez hasonlítható, és célja a kölcsönös elégedettség biztosítása. Trambulin-, illetve legyintő válásról beszélhetünk ez esetben: az egyik fél „Ennél csak jobb jöhet!” legyintéssel balra, míg a másik „Senki sem pótolhatatlan...” megállapítással jobbra veszi az irányt. Persze csak azt követően, hogy megegyeztek a vagyon elosztása dolgában.

A lelkigondozó feladata az esetek többségében az, hogy gondját viselje a kalitkából szabadult madárhoz hasonló volt házasoknak, mert a kötelék formai és jogi felbontását követően általában nem szűnik meg az érzelmi kötődés. Az, ami egykor pozitív töltésű volt, minden átmenet nélkül negatívba csaphat át, pokollá téve a válás utáni időszakot, mely évekre is kiterjedhet. Mert az ember gyarló: amire vagy akire egyszer jogot formált, azt nehezen engedi el...”

A VÉRES VALÓSÁG

A még eléggé be nem futott szappanopera-forgatókönyvírók tudni vélik, hogy az igazi történeteket az élet hozza. Csak le kell hajolni értük, majd kellő környezetbe ültetve, „feltupírozva” eladni, és szépen tollasodni. A gondok akkor kezdődnek, ha a sorozatnak nem akar vége szakadni, ha a szövevények átláthatatlanná, a történések pedig ellenőrizhetetlenné válnak. Amikor a valóság rémtörténetté változik. Mint riportalanyaim esetében, akik semmi mást nem akartak, mint békében járni az útjukat.

AZ ERŐS FÉRFI?

A helyszín Szlovákia, történik jelen időben. A nevek különben nem valódiak: a delikvensek – talán a boszszútól vagy a következményektől félve – nevük és lakhelyük elhallgatását kérték.

„Volt férjemmel, Tamással egy közös barátunk partiján ismerkedtem meg 2000-ben – tudom meg Ágnes aszszonytól. – Később egyre gyakrabban találkoztunk, majd tervezni kezdtük a közös jövőt. 2001-ben házasodtunk össze. Mivel saját lakásunk nem volt, a szüleihez költöztünk, egy vidéki házba. A gondok akkor kezdődtek, amikor kiderült: közös háztartást kell vezetnünk a szüleivel. Pokollá vált az életem, az anyósom beleszólt abba, hogy mit főzök, mikor használhatom a mosógépet, mire költöm a fia keresetét. Teljesen kiszolgáltatott voltam, hiszen nem volt hová mennem. Később átépítettük a ház felső szintjét, saját konyhánk, fürdőszobánk lett – és nyugodtabb életünk. Ha nem akartam hallgatni az anyósom zsörtölődését – mert az továbbra sem szűnt meg –, egyszerűen magamra zártam az ajtót.

Két gyermekünk született, egy kisfiú és egy kisleány. Csak természetes, hogy az anyósom kijelentette: alkalmatlan vagyok a gyereknevelésre, ezért ajándékokkal kezdte magához édesgetni őket. Mikor ezt szóvá tettem férjem előtt, azt mondta, nagyszülői jogok is vannak a világon, és minden maradt a régiben. Időközben ő magas rangú köztisztviselővé avanzsált, ami azzal járt, hogy szinte állandóan az országot járta. Otthon időközben érdekes dolgok történtek – megesett, hogy a »szerető nagyszülők« lekapcsolták a fűtést, a villanyt, mondván, hogy pazarolok. Ültem a sötét, kihűlő házban a két gyerekkel, és arra gondoltam, hogy megszököm. A férjemnek csak anynyit mondtam, hogy ha nem költözünk el, faképnél hagyom. Erre ő – a példás családapa és férj, akire oly sokan felnéztek – azt mondta: fel is út, le is út, de a gyerekek maradnak! Amikor legközelebb szolgálati útra utazott, összecsomagoltam, és leléptünk. Hetekig a barátnőmnél laktam, közben beadtam a válóperes keresetet. Nagy meglepetésemre a tárgyaláson eskü alatt állította, hogy háborodott vagyok, többször is öngyilkosságot kíséreltem meg, és ezt orvosi papírokkal is alátámasztotta! De kiderült, hogy ezek hamisak, és a gyerekek nálam maradtak. Azóta – kihasználva az alvilági összeköttetéseit – többször is életveszélyesen megfenyegetett. Körülbelül félévente kell lakhelyet változtatnunk, bujdosás az egész életünk. Nem tudom, meddig lehet így élni, de hogy nem erről álmodoztam, az biztos.”

A GYÖNGE NŐ?

Riportom második alanyára bármelyik füstös köpködő sarkában ráakadhattam volna. Gergő, mint mondja, azonban kinőtte már ezeket a helyeket. Él bele a világba – mást nem igazán tehet.

„Amin keresztülmentem, akár hirtelen felindulásból elkövetett házasságkötésnek is nevezhető – mondja nem kis öniróniával. – Volt nejemet mindössze három havi intenzív ismeretséget követően vettem el. Érdekes módon minden olyan tulajdonságom, melyek miatt szeretett, idővel ellenszenvessé vált számára. Aki azelőtt jópofa zenészember voltam, szinte egyik napról a másikra korhely éjszakai csavargóvá degradálódtam. A falusi színjátszó csoport vezetése léha naplopássá változott, olvasottságom pedig fölösleges marhaságok tudásává. Az élet azonban olyan gyorsan zajlott körülöttünk – két helyen is dolgoztam egy időben, hogy kissé talpra tudjunk állni –, hogy nem volt sem időm, sem erőm a megoldáson gondolkodni. Különben is: megoldásra csak ott van szükség, ahol probléma van... Velem pedig egy szál sincs – gondoltam.

Hogy kis nejem egy szekta bűvkörében él, sajnos csak később tudtam meg. Ekkor fogtam fel, hogy bármilyen leszek is, soha nem fogok tudni megfelelni az elvárásainak, mert amiben ő él, az a »magasabb rendű valóság« – én meg valahol lent vagyok a porban. Időközben két gyermekünk született, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a legjobbat adjam nekik magamból. Működött is ez egy darabig, ám egyre gyakoribbá vált a költözködés: amikor a társai szólították, mennie kellett, és előtte – alattomosan, miközben én dolgoztam – »lerakta« a gyerekeket a szüleinél. Tudta, hogy értük megyek. Később már arra sem méltatott, hogy közölje velem, hová utazik.

Végül is betelt a pohár: megmutattam, hogy én is vagyok olyan legény, mint bárki más, de ezt felhasználta ellenem, és válókeresetet indított. A sors fintora, hogy magamnak kellett papírra vetnem »összes bűneimet«, mivel egy hivatalos levél megírása meghaladta a képességeit. Egyórás tárgyalás után elválasztottak bennünket, pontosan megszabva jogainkat és kötelességeinket. Hogy ezekből mit tartunk be, és mit nem?

Nem tart igényt a tartásdíjra, ha nem fogom látogatni a gyerekeket – mondja. Ebbe persze én nem egyezek bele, de tudom – mert ismerem a módszereit –, hogy rajtuk veri le, ha odamegyek, vagy ha el mernek hozzám jönni. A fiam kijelentette, hogy már nem vagyok az apja, mert az anyja megtiltotta neki, hogy így szólítson. Már telefonon sem tudom elérni őket, be van tiltva minden beszélgetés. Pedig csak oda kellene mennem, és meglobogtatnom a bírósági végzést, mely a kötelességeimen kívül a jogaimat is felsorolja – ennyire egyszerű, elméletileg. Aztán pedig a gyerekek innák meg a levét.

Olyan ügy ez, amelyre az ügyvédek sem tudják az egyértelmű választ. Ha perelnék, minden bizonnyal nekem adnának igazat, de milyen áron...? Abban bízom, hogy az idő majd engem igazol... A türelmemet, azt, hogy tudtam várni. Az élet nem háború – csupán egyesek próbálják annak beállítani.”

VÉGSZÓ? ELMARAD!

Ha hihetünk abban, hogy az igazság odaát van, úgy egyszer minden bizonnyal a világ valamennyi igazságtalanul megházasított, elválasztott, kitaszított, bántalmazott és semmibe vett embere megtalálja a számítását. Türelem kérdése az egész.

Akit elhagynak – szenved.

Akit még ezek után is bántalmaznak, kétszeresen szenved.

És egyáltalán nem biztos, hogy az a győztes, aki diadalmasan végig tud tekinteni az életek romjain.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?