Tavasz – libakelés

A téli örömök, munkák, mulatozások elmúltával figyelni kezdtük a természet változásait. Amikor a Zobor csúcsán is csak egy fehér hósipka maradt a télből, a völgyekben elterülő falvakban beköszöntött a várva várt tavasz. A madarak önfeledten trilláztak a jobb és szebb idő ígéretében. Édesanyám azt szokta mondani, hogy megszólalt a „csücsüké”, itt a tavasz. Megmozdult a föld, és ahol a napocska bővebben osztotta melegét, zöldellni kezdett a fű, és az első tavaszi virágok is előbújtak téli rejtekükből.

De nem csak a természetben állt be változás, a baromfiudvar népe is nagy várakozások elébe nézett. A tisztára meszelt téglaólban nagy, kerek, fűzfavesszőből font kosárban üldögélt lúdanyó, békés csöndességben, a nyárszagú szalmán. A fészekben sok-sok puha, meleg tollú közt megbújva, a tojásokban ott szunnyadt a sárgapihés libaélet. Édesanyám nagy hozzáértéssel gondoskodott lúdanyóról és nagy izgalommal figyelte a költés minden pillanatát. Ha lúdanyó elfáradt a hosszú ülésben, csak elgágogta magát jó hangosan, ilyenkor már szaladtunk is édesanyámmal, hogy lúdanyót kiengedjük az ólból. A fészekben a tojásokat betakartuk, lúdanyónak enni-inni készítettünk és vártuk, hogy visszajöjjön az ólba. Jött is hamarosan, hiszen tudta a kötelességét, csak éppen futott egyet, a szárnyait is meg-meglebegtette, mert bizony elgémberedtek a hosszú üldögélésben.

A várva várt nap közeledtével édesanyám még egyszer ellenőrizte a tojásokat. Elkért lúdanyótól egyet-egyet, két tenyerébe fogta, füléhez emelte, még a kendőt is elhúzta a füléről. Az arca felragyogott, és csak ennyit mondott: „Kopog már”. A jó meleg tojást óvatosan a kezembe adta. Ezt persze lúdanyó megpisszegte, de édesanyám megnyugtatta: „Ne félj, nem bántja”. Hallgatóztam. A tojás belsejéből pici, kopogó hang jelezte, hogy élni akar, jönni akar onnét valaki. Édesanyámat kérdések áradatával leptem el: „Mi kopog a tojásban? Hogy került oda? Mikor jön már ki?” „Ne félj, kislányom, holnap reggel, ha felébredsz, már ők is a világon lesznek” – ezzel nyugtatott. A tojásokat visszaraktuk lúdanyó alá. Édesanyám megbeszélte vele, hogy most aztán vigyázzon, szép nyugodtan üljön, mert közel van már a nagy pillanat. Én legszívesebben az ólba költöztem volna, hogy jelen legyek, ha eljön az idő, de persze ez nem volt lehetséges.

A nap gyorsan eltelt, a kis falura leszállt az este. Mire megjelentek az első csillagok a tavaszi égen, minden elcsendesedett. Itt-ott felbődült egy tehén álmában, ő is érezte már a friss tavaszi fű illatát, amiről annyit álmodott a hosszú, hóhullástól sötét téli napokon. Lúdanyó is lehunyta szemét, de szíve azt súgta, nem szabad elaludnia. Mire éjfél lett és a csönd olyan mély, hogy még Bodri kutyánk szuszogása is messzire hallatszott a tavaszi éjszakában – reccs... megpattant egy tojáshéj. Az első kisliba kidugta csőröcskéjét a tojásból és halk hangocskájával jelezte kétségbeesését. Lúdanyó bátorította, és a kicsi addig evickélt, míg a tojáshéj engedett. Az aggódó mama meglátta első csemetéjét, egy kis, nedves, kedvesen csipogó kislibát. És ez így ment egész éjjel.

A kelő nap sugarai kíváncsian bújtak be az ól résein, hosszú fénycsóvákat húzva maguk után, hogy megszemléljék, mi az a nagy csipogás lúdanyónál. Mert bizony ekkorra már lúdanyó körül ott tipegett, csipogott egy egész sereg kisliba, szárazan, pelyhesen és nagyon-nagyon édesen. A napocska sugaraival megsimogatta az apró libafejeket, majd hírül adta a baromfiudvar lakóinak a nagy eseményt. Mire felébredtem, édesanyám már behozta őket egy kibélelt kosárban a konyhába, a jó melegre. Egy pár napig aztán nézegethettem, etethettem őket. Most is érzem tenyeremben a kis hártyalábacskát, a sárga, finom puhaságot, a csőröcskét, ahogy megcsipkedi az arcomat.

Lúdanyó mindez alatt nem tágított a kiskonyhaajtóból. Várta, mikor kapja vissza a gyermekeit. Ennek is eljött az ideje és végre helyre állt a rend. Én pedig már alig vártam, hogy kihajthassam őket a rétre legeltetni. De ez már egy másik történet.