Találkozó – emlékező

Jó volt megérkezni. Örülni, emlékezni, ismerős arcokat felfedezni. Látni volt tanítóinkat, s megállapítani, semmit sem változtak, csak mi lettünk ráncosabbak. Harminc éve búcsúztattak el bennünket attól az iskolától, amely kerek kilenc esztendeig volt a második otthonunk. Csak Pista bácsi hiányzott. Készült, de nem érkezett meg. Közöttünk volt, beszéltünk róla. Na ki vagyok? – meghatódottságot tükröző szempár türelmetlenül leste ajkaimat, hogy kimondjam azt a nevet, mely nyolc esztendeig volt dísze az osztálynaplónak. Emlékeztem arra is, hogy korkedvezménnyel kilépett az utolsó évfolyamból, s áthelyezte székhelyét Somorjára. Csak a neve nem jut eszembe. Hasztalan volt minden kísérlet. Gizike végül megkegyelmezett, s kimondta azt a nevet, amit nekem illett volna. Nem láttam senkit, aki erőltetett örömöt, meghatódottságot álcázott volna. Örültünk egymás sikerének, együtt éreztünk mások balsorsával, csodálva a hősies küzdelmet, mellyel naponta kénytelenek szembesülni. Ennek ellenére eljöttek, velünk voltak, s bízom benne, hogy velünk örültek, még akkor is, ha csak hallgatták Árpi kellemes zenéjét, mely remélhetőleg kizökkentette őket a betegség okozta depressziójukból. Klárikám, te mókamesterek királynője! Köszönjük, hogy vagy, hogy anyait-apait beleadva arra törekedtél, hogy a hangulat, az emlékezés a legmagasabb szintre emelkedjék. Maradj ilyennek, s tíz év múlva ismét szervezkedj! Piroska, Tibi, rátok is gondoltunk. Rátok, a két fiatalra, kik korán itt hagytátok e földi életet, s hagytatok magatok után egy betölthetetlen, mély űrt szívünkben. S ti többiek, akik velem együtt jól éreztétek magatokat, s akiket az ünnepség lassan elülő hangja ráébresztett arra, hogy szétszéledjetek, tettetek-e fogadalmat, hogy tíz év múlva ugyanitt, legalább ugyanennyien, még több ránccal, de annál nagyobb lelkesedéssel újra találkozzunk?