Szudétanémet üzenet

Peter BartonEz a három betű a Landsmanschaft, vagyis a bajorországi szudétanémet szervezet cseh rövidítése. Kisvártatva pedig akkor kaptam fel a fejem, amikor az ajtót nyitó Peter Barton igazgató magyarul üdvözölt. Kávézás közben szolgált magyarázattal: – Igazi közép-európai családból származom. Édesapám csehországi német volt, vasúti mérnökként Kassán dolgozott. Itt ismerkedett meg édesanyámmal, aki a Bodrogközben született. Én egy ideig a Tátra alatti késmárki vagyis a käsmarkti német líceumban tanultam. Aztán Prágába költöztünk, ahol anyám sokáig az itteni Magyar Kultúrában dolgozott. Én éppen huszonhárom éve léptem meg Husák Csehszlovákiájából. Münchenben szereztem diplomát, majd történészként a Csehországból kitelepített szudétanémetek bajorországi központjában dolgoztam. Tavaly Bernd Posseltnek, a Landmanschaft elnökének a kérésére jöttem Prágába, megszervezni és két munkatárssal megnyitni ezt a központot. Visszatértem egyik hazámba, mert Csehországon kívül Bajorországot, a kárpáti németek is lakta Szlovákiát, édesanyám és rokonaim révén pedig Magyarországot is annak érzem. Történészként és hozzátartozóimtól is tudom, hogy Prágában német, cseh, zsidó, szlovák, az elmúlt évszázadtól pedig magyar kultúra is virágzott. Ennek a szellemiségnek a felélesztésében szeretnék munkálkodni – mondja.

Vendéglátóm nem szívesen beszél arról, hogy kora tavasszal elsősorban a Polgári Demokrata Párt (ODS) – amelynek nemrég Václav Klaus jelenlegi államfő volt az elnöke – vezető politikusai, továbbá a kommunisták mekkora hangerővel tiltakoztak a sajtóban az iroda működése ellen. Kérdőre vonták a belügyminisztert, hogy miként adhatott engedélyt a szudétanémet szervezet csehországi letelepedésére. Ez a felzúdulás magyarázza azt is, miért nincs még tájékoztató tábla az épület homlokzatán. Barton lassan, minden szót alaposan megfontolva folytatja: – Egyeseket az háborított fel, hogy Sudetendeutsche Botschaftként neveztük meg irodánkat, amit úgy értelmeztek, hogy valamiféle szudétanémet nagykövetséget nyitunk, holott ennek a szónak ugyebár olyan értelme is van németül, hogy üzenet vagy hír. Posselt úr ezért döntött e megnevezés mellett. Mélyet sóhajt, aztán folytatja: – Kaptunk névtelen, gyalázkodó leveleket is, amelyeket én azzal magyarázok, hogy a kommunista rezsim négy és fél évtizeden keresztül alaposan befeketítette, mert lefasisztázta és revansisztának tüntette fel a szudétanémetek szövetségét, holott a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Egyébként mi a müncheni szudétanémet kiadó csehországi leányvállalataként kértük cégünk bejegyzését, ami minden akadékoskodás nélkül megtörtént. Megmondtuk világosan, hogy a politikai központunk a bajor fővárosban marad. Mi itt nem politizálunk, nem is tekintgetünk a múltba. Maradjon ez a történészek feladata. Mi előre nézünk, tájékoztató munkánkkal európai üzenetet közvetítünk. A szudétanémet–cseh megbékélésre épülő együttműködést szeretnénk szolgálni – szakad ki belőle. – Az épületet is ennek megfelelően választottuk ki. Az ablakomról rálátok a Hradzsinra, amit én jelképes jelentőségűnek érzek. Néhány lépésnyire van csak innen a cseh felsőház, a szenátus, nincs messze a parlament sem. Elvben tehát egyszerű hát elmenni, bekopogni egymáshoz. Szomszédként, Csehország csatlakozása után pedig immár uniós tagországok polgáraiként beszélgetni, s ha úgy adódik, vitázni is. Elsősorban a cseh liberálisok és a kereszténydemokraták jöttek el, de érdeklődtek a munkánkról a szocdemek is. Erre azt kérdezem tőle, mennyire érzékeli, hogy azért nem mindenki gondolkodik így. Alig néhány napja az egyik antifasiszta szervezet rendezvényén kifütyülték, nem engedték felszólalni a volt cseh belügyminisztert. Csak azért, mert nemrég egy interjúban felvetette: ideje lenne morálisan, esetleg anyagiakkal is kárpótolni a második világháború után a szülőföldjükről kiűzött csehországi szudétanémeteket. Ismét hosszas töprengés után válaszol. – A kommentálás maradjon a politológusok vagy az újságírók feladata. Engem bizalommal tölt el, hogy két hónap múltán csaknem teljesen elmaradtak a már említett mocskolódó irományok. Egyre többen kérnek segítséget, hogy betekinthessenek a példásan rendben tartott bajorországi szudétanémet levéltárakba, mert szeretnének minél többet megtudni csaknem öt évtizede kitelepített rokonaikról. Többen arról is érdeklődnek, miként kaphatnák vissza egykori ingatlanjaikat. Ilyen kérésekre jogalap és hatáskör híján nem tudunk érdemi választ adni. Lehetőségeink szerint felkaroljuk viszont a német–cseh határvidék menti települések polgármestereit, akik rendszerint anyagi segítséget kérnek tőlünk az ottani temetők, sírok felújításához. Nem vagyunk túlságosan tehetősek, de igyekszünk olyan németországi partnereket találni, akik segíthetnek. Egyébként egyre több német– cseh vitaestet, szakmai találkozókat és dokumentumkiállításokat is szerveztünk már. Lassan kicsi lesz ez a két helyiség, amelyet az év elején megvásároltunk. Megtiszteltetés, hogy munkánkat nagy érdeklődéssel követi Edmund Stoiber bajor kormányfő felesége, aki hároméves volt, amikor édesapját az orosz fronton elveszítette, majd nemsokára Egerlandból, azaz a mai Cheb térségéből telepítették ki a családot.

Az SKS feliratú csengőgombSomogyi Tibor felvételeiÁtsétáltam a szenátus épületébe, ahol Petr Pithartot, a cseh felsőház elnökét faggattam a közeli tájékoztató központról. – A tényleges megbékélés egyik feltétele, hogy kiűzzük magunkból az előítéleteket és gyanakvásokat. Ehhez pedig a legjobb terápia a párbeszéd, vélt és valós sérelmeink, traumáink kimondása, éspedig egymás előtt. Ezzel együtt elengedhetetlen hogy figyeljünk a partnereinkre, mert ők ugyanazt az eseményt, tragédiát más szempontok alapján, olykor teljesen másként látják és értékelik. Ilyen őszinte párbeszéd segít a múlt feldolgozásában, a partneri kapcsolat formálásában. Bízom abban, hogy az ilyen tartalmas találkozások egyik új színhelye éppen a tájékoztató iroda lesz – válaszolja a politikus, aki egyébként jogász és történész.

Zsong a turistáktól a Károly-híd, nyoma sincs már a csaknem egy évvel ezelőtti évszázados árvíznek, idegenforgalmi pangásnak. Az egyik sörözőben fiatalok zajongnak, hangosan vitatják a cseh jégkorongcsapat szereplését az idei finnországi világbajnokságon. Beszélgetésünk során kiderül, hogy morva vidékről érkeztek kirándulásra, olomouci bölcsész hallgatók. Semmit sem hallottak a prágai szudétanémet központról. – Prága egykor német szellemi központ is volt, gondoljatok csak Franz Kafkára. Helyénvaló, ha akad intézmény, amely a csehországi németek hagyományait ápolja – válaszolja érdeklődésemre egyikük. Mire a társa hozzáteszi: „Engem azért aggaszt, hogy nemrég több nyugat-csehországi településen olyan röplapokat találtak, hogy a Szudéta-vidék német volt és az is lesz.” Kollégája azonnal letorkolja: „Hát azt nem olvastad, hogy mindez bőrfejűek provokációja volt, akik ellen már bírósági eljárás folyik?”

A parkoló felé tartva ismét megállok a tájékoztató központ előtt. Alig látni a szürkületben az SKS feliratú csengőt. Az igazgató délutáni szavai csengnek bennem: „Hiszem, hogy rövidesen eljön az ideje annak is, hogy nyugodtan kitehetjük a cégtáblát, mert senki sem rongálja meg és nem is háborodik fel irodánk létezése miatt.”