Szökdöső harcsa

Jómagam nem vagyok harcsahorgász, de ezen a nyáron sikerült néhány bajuszost megcsípnem. Igaz, nem egészen véletlenül. Barátom egy horgásztóra hívott pecázni, ahol elmondása szerint hemzseg a sok hal, egyik pontyot húzkodják a másik után. Lehet, hogy igazat mondott, ám ehhez képest döglött víz fogadott bennünket. Amúgy sem szeretem a horgásztavakat, de, gondoltam, egyszer ez is belefér. A környezet egyébként szép volt, csak éppen a halak döntöttek úgy, hogy nem óhajtanak aznap táplálkozni. Hamar eluntam a meddő ücsörgést, és elindultam kissé szétnézni. A tó bal oldalát erdő övezte, szinte járhatatlan szederindással. Átverekedtem magam raja, és meg-megállva nézegettem a vizet, amely rögtön a partnál mélyült, és gyönyörű, tiszta volt; három-négy méter mélységben látni lehetett a kavicsos fenekét. Az egyik bokros helyen egy fekete test mozgására lettem figyelmes. De fura hal, gondoltam. Valamit csipegetett a felszínről a bokrok takarásában. Aztán felismertem.

Hiszen ez afrikai harcsa!

Eddig csak képen láttam ilyet. Nosza, elügettem az egyik botért, és feltűztem egy nagy esőgilisztát a pontyozó szerelék horgára, és jó hosszú eresztéket hagyva bepöttyintettem a wragler-úszót az egyik fa alá. Leguggoltam, és vártam, miközben azon meditáltam, nem véletlen, hogy a halak itt tanyáznak a lombok alatt. Meleg van, búvóhelyre húzódnak. A könnyű úszó narancssárga bóbitája sokat sejtetően kandikált ki a vízből, épp azt nézegettem, amikor zsebemben megcsörrent a mobiltelefon. Előkotortam, és bosszúsan néztem, hogy mozdulatommal egy időben, minden mocorgás nélkül elmerült az úszó, és a laza zsinór megfeszült, majd a bot hegye is elindult a víz felé. Lecsaptam a telefont a hátam mögé, jobb kezemmel megragadtam a botot, és ballal a fékhez kaptam. Sajnos, későn. A hal olyan erővel iramodott meg, hogy szinte azonnal szakított. Átkoztam a telefont, és új horgot kötöttem fel.

Talán fél óra telhetett el, amikor megismétlődött a jelenet, immár mobil nélkül, mert azt kikapcsoltam. Úszó le, bot a kézbe, és durr! Erős rúgás érkezett odalentről, majd a jól ismert kígyózó kirohanás, amiről a harcsát látatlanul is fel lehet ismerni. Ezután olyan izgalmas fárasztás következett, amit nem lehet egyhamar elfelejteni. A hal őrült erővel tört lefelé, aztán kissé rézsút jobbra vette az irányt, ahol bedőlt fatörzsek voltak. Ha oda bemegy, akkor annyi, gondoltam. Be is ment, éreztem a zsinór surrogását a fák közt. Gondolatban már keresztet vetettem a halra, de azért kipróbáltam, amit ilyenkor lehet: megfeszítve tartottam a zsinórt, hogy ne veszítsem el a kontaktust, és türelmesen vártam, hátha kijön a zsinórt szaggató akadóból. Kijött.

Forgolódott odalent, rángott a bot a kezemben, de mert nem engedtem, úgy gondolta, most jobbra indul. Ott meg bokrok álltak, tövükkel, gyökereikkel a vízben. Hiába próbáltam eltéríteni szándékától, pedig a huszonötös zsinór szinte pengett a terheléstől, oda is berontott. Nem tehettem mást, mint keményen tartottam, és imádkoztam, jöjjön ki a dzsumbujból. Gondolatban már másodszor is elbúcsúztam tőle, hiszen onnan lehetetlen kiszedni. Lazára állítottam a féket, és letéve a botot, odamentem, ahol sejteni véltem.

Ott lapult a part mentén, a bokrok és gyökerek szövevényében. Lehet, hogy megjelenésem segített, mert megriadt, és onnan is kijött. Hallottam az orsó sivítását, gazellaként ügettem vissza. Kézbe a botot, és kezdődött minden elölről. De most már nem volt olyan nagy legény, hiszen legjobb búvóhelyei cserben hagyták, a titokzatos erő pedig egyre tartotta. Most már az enyém leszel, koma, gondoltam, de bizony eltartott még vagy tíz percig, mire feljött, és megmutatta magát. Afrikai harcsa volt, fajának szép példánya. Négy pár bajsza ingerülten meredezett előre és fölfelé nagy, lapos fejéből. Lenyúltam érte, erre ismét fordult egyet, és eliramodott a mélybe. Nem akartam kockáztatni, ezért füttyentettem a barátomnak, aki odavágtázott a merítővel, és amikor ismét sikerült felhoznom a halat a felszínre, alányomta a szákot. Miután jól szemügyre vettük (addig ő sem látott hasonlót), felkantároztuk a hét-nyolc kilósra becsült harcsát, és folytattuk a pecát estig.

Véget is érhetne a történet.

De halam utóélete is megér néhány sort. Már maga a tény, hogy a hazáig tartó több mint egyórás kocsikázást túlélte, gyanús lehetett volna. De máskor is előfordult ilyen, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Otthon természetesen a fürdőszobába került, ahol ingerülten csapkodott, és minden trükköt bevetett a szabadulás érdekében. Például nekifeszült a kád végének, és szinte kilőve magát, megpróbált kígyózó mozdulatokkal kimászni. „Jaj, ki fog ugrani!”, riadozott nejem, látva a hihetetlen élni akarást. „Ugyan, dehogy!”, nyugtattam, bár egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy reggel nem találjuk a kád mellett. Későre járt, aggodalmakkal telve ugyan, de nyugovóra tértünk. Azazhogy lefeküdtünk, de nyugalomról szó sem lehetett, mert a hálószobáig lehetett hallani a locsogást, és a durrogó csapkodást, ahogy a hal veri a kád oldalát. Nejem többször is felébredt az éjjel. Reggel riadtan ébresztett: „Kiugrott a hal! Ugye, megmondtam, hogy ki fog jönni!” Ügetek a fürdőszobába, a halnak valóban hűlt helye. Az egész padló harcsanyálkás, az afrikai pedig kint, a konyha kövén piheg, a sarokban. Visszatettem a kádba, ahol kissé lecsendesülve, két felső bajszát, mint valamiféle antennát az égnek tartva, sunyi módon várta a következő alkalmat a szökésre. Amire természetesen nem kapott újabb lehetőséget, mert barbár egyszerűséggel fejbe vertem a klopfolóval. De mintha meg se kottyant volna neki, kisvártatva újból megéledt! Csak akkor hagyta abba a ramazurit, amikor kiengedtem a vérét. Az igazi meglepetés akkor ért, amikor felbontottam: kopoltyúi mögött, a feje hátsó részében két kis tüdő lapult, valami olyasformák, mint egy-egy bonszaj fácska. Hát ezért bírta reggelig a konyhában! Amit mi afrikai harcsának hívunk, döbbentem rá, az nem más, mint tüdősharcsa.

Tüdős, nem tüdős, kiváló harcsapörkölt lett belőle.