Szokások, népi hagyományok

A Mikulás-nap szokásai, bár bizonyos korábbi népi hagyományokat is magukba olvasztottak, valójában a polgárság megjelenésével alakultak ki, s valószínűleg Ausztriából kerültek hozzánk, noha maga a Mikulás szó cseh. Stájerországban a Mikulás Szent Miklós ünnepének előestéjén – már igen régóta – ajándékot tesz az ablakba tett cipőkbe. Másutt személyesen tér be a házakba, megajándékozni őket. Ausztriában a Mikulás Perchttel keresi fel a gyerekeket. Néha a krampusz is vele tart, aki tulajdonképpen a téli napforduló pogány mitológiájának maradványa, az ártó, rossz szellemek megtestesítője. Valaha, a pogány időkben Percht asszonyság volt a jó és a rossz egy személyben. Később azután, a kereszténység térhódításával a jóság a Mikulásé, a rossz a krampuszé lett.

A valószínűleg csak az egykori monarchiában használt krampusz szó eredetére több nyelvészeti magyarázat is létezik. Hartmut Prasch osztrák néprajzkutató szerint a 19. században a „krammen” ige azt jelentette, hogy „valakit karmokkal megfogni, megsebesíteni”. A másik lehetséges magyarázat szerint szó a monarchia Bécséből eredezteti a krampuszt: sok görög cseléd az évnek ebben a szakában aszalt szilvából készített pálcikákkal ördögfigurákat a gyerekeknek, s ezt Zwetschkenkrampusnak, azaz szilvakrampusznak nevezték. A görög krampos szó ugyanis annyit tesz: aszalt.

A csúf krampuszok különösen a gyerekeket rémítgetik, de – ezt kevesebben tudják – szép fiatal nőkre is szívesen vadásznak egyes vidékeken, és bizony a virgáccsal oda is csapnak a felnőtt szépségeknek. A karintiai Wellersdorfban, Klagenfurt közelében a század eleje óta egész krampuszcsoport lakozik. A kissé a busókra emlékeztető maszkjaikat maguk készítik, s nemcsak Mikuláskor, hanem év közben is találkoznak egymással, annál is inkább, mert legtöbbjük az önkéntes tűzoltóságnak is tagja. A wellersdorfi krampuszok végigjárják a falut, de virgácsot nem visznek, itt ez soha nem volt szokás. Különben is: erőszakról szó sem lehet, még virgács formájában sem. A krampuszokra a felvonulás közben őrök vigyáznak. No nem azért, hogy nehogy valakit megverjenek, hanem mert a maszkokban rosszul látni: nehogy nekimenjenek valaminek.

A kereszténység hatására a krampusz az ördöggel azonosult, s napjainkra már igazán megszelídült, gondoljunk csak például a bécsi cukrászdák bájos fekete-piros marcipánsüteményeire, a játéküzletek ördögöcskéire.

Bár a Mikulás ünneplése elsősorban a polgárság körében terjedt el, az e napon való ajándékozásnak a magyar parasztság körében is voltak hagyományai. A pogány babonákat, a népi játékokat némileg átmentve, a diákok aprószentek napi püspökválasztásának szokásaival ötvözve alakult ki a magyarországi és a hazai úgynevezett Mikulás-járás, főleg a Dunántúlon, a Csallóközben és az Ipoly mentén. E rituálé szerint láncos, álarcos, olykor szalmába burkolt Mikulás és a kíséretében lévő ördög ijesztgette az utcán a kisgyermekeket, de a fonóházban a fiatalokat is. A színes, kavargó menet számára a Mikulás-járás a tél örömeit köszöntő felvonulássá változott, a fiatalság találkozásának ünnepi alkalmává. (mti, i-t)