Szervátültetettek segítője lett Börcsök Enikő

Kétszer került kórházba a múlt évben, mindkét alkalommal kiütötték a szívét. Mi történt?

Ezt kérdeztem én is. A kórházi vizsgálat során ugyanis kiderült, hogy a szívemnek semmi baja nincsen. De akkor miért kellett megállítani, majd újraindítani a szívemet? Miért? Nádas Péter darabjára, a Találkozásra készültünk, amelyben Máriát, az 56-os események egyik áldozatát játszom, akit kegyetlenül megkínoztak és megaláztak az ÁVO pribékjei. Már a próbafolyamat elején rosszul lettem, amikor elmentünk a Terror Házába az Andrássy úton, hogy felkészülésként meghallgassunk egy előadást. Előtte semmi problémám nem volt, de az ott látott és hallott dolgok olyan rossz hatással voltak rám, hogy ki kellett rohannom az utcára. Nem vagyok nyápic alkat, kórházban is voltam eleget a vesémmel. De a Terror Házában valami olyan rettenetes félelem, szorongás jött rám, hogy rosszul lettem. S ahogy a próbák során egyre beljebb kerültem a történetbe, s mire megértettem, hogy miről is szól ez a darab, s milyen a lelkiállapota ennek a nőnek, min ment keresztül, fizikailag úgy kikészültem, hogy többször lettem nagyon rosszul.

Mentő vitte el egy próba után.

Kettőig próbáltuk Nádas darabját, háromra mentem tanítani a színművészeti egyetemre. Éreztem, hogy piszok gyorsan ver a szívem. Lépni sem bírtam. 184 volt a pulzusom, miközben 70 körüli a normális. Mint aki maratont futott, és képtelen megállni, olyan érzésem volt. Fel akartam menni az egyetem hosszú lépcsősorán, de az ötödik lépcsőfoknál megálltam, és leültem. Nem vitt tovább a lábam. Éreztem, hogy nagyon nagy baj van. Feltelefonáltam az emeletre, hogy jöjjön gyorsan valaki, és hívjanak mentőt.

Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg a veséje indított el valamit?

A vesém jól van, rendszeresen járok kontrollra. Éreztem, hogy a szívem vacakol. Jött a mentő, és mondták, hogy ha a gyógyszerektől pár órán belül nem áll vissza a szívritmusom, akkor megállítják és újraindítják. És ez történt. Ott feküdtem a sürgősségi osztályon, adtak valamit, amitől három percig aludtam, és amikor felébredtem, már minden jó volt. Előtte szörnyen éreztem magam. Nem kaptam levegőt. Miután visszaállt az eredeti ritmus, a szívem ugyanúgy dobogott tovább. Nyolc órán át ott voltam még megfigyelésen, aztán csókolom, haza lehetett menni.

Azóta másodszor is bevitték, és megint kiütötték a szívét, majd újraindították.

De akkor már nem volt halálfélelmen. Tudtam, hogy mi vár rám. Hogy negyvennyolc órám van, hogy visszaálljon a ritmus. A Találkozásban is ez történik. Amikor másodszor viszik el a nőt, már könnyebben veszi, mert tudja, mit tesznek vele a kínzói. A kórházban is tudtam, mi vár rám. Hogy majd megint szépen alszom egyet, kiütik a szvem, és másnap megyek haza. Először a főpróbahéten vittek be, másodszor a bemutató után három héttel.

Az első szerep, amely nemcsak a lelkét, hanem a szívét is kérte?

Ezt megelőzően velem soha az életben semmi ilyen nem történt. A szívem mindig egészséges volt. A Találkozás nagyon megviselt. Már elvittük az előadást Kínába is, de szerencsére ott sem volt baj.

Játszott már hasonló szerepet, amely ennyire megviselte?

Szász János filmjében, az Ópiumban negyven elmebeteget kellett vízsugárral mosdatnom. Borzasztóan kiborított az is. De A nagy füzet sem volt könnyű téma, ahol szovjet katonák erőszakolták meg a lányomat. Tóth Orsi úgy feküdt előttem az ágyon, hogy azt hittem, kiszakad a szívem. Kemény forgatás volt az is. Szász János filmjeiben mindig volt egy hosszabb némajelenetem, mint legutóbb is, a Sóhajok hídjában, ahol nagyon nagy érzelmi intenzitással kellett megoldanom valamit, ami ugyancsak megviselt.

A Gothár Péterrel forgatott Passzport forgatásakor is alaposan meggyötörte az élet.

Ukrajnában forgattunk, ahonnan kétnaponta dialízisre vittek Nyíregyházára. Átmeneti állapot, gondoltam, el fog múlni. Végeztem a munkámat, miközben figyelnem kellett a vesémre. De ment minden, a bajjal együtt is. Mire rendbe jöttem egészségileg, és lett új vesém, és már nem kellett úgy vigyáznom magamra, az öt évbe telt. Azóta megnyugodtam. Valahogy biztosabb lettem magamban, hogy nekem ez így is megy. Nem gátol a betegségem abban, hogy ezt a hivatást űzzem. S miután megbékéltem a sorsommal, azt mondtam, itt az ideje, hogy tegyek valamit másokért. Hiszen értem is nagyon sokat tettek. A párommal együtt azóta több civil szervezetnek segítünk, s mivel nincs gyerekünk, minden nyáron tábort szervezünk a szervátültetett vagy -átültetésre váró gyerkőcöknek.

Ketten, együtt, másokért. Ez lett a közös cél?

Adni valamit, segíteni másokon mindkettőnk számára kellemesebb érzés, mint elutazni nyáron egy hónapra. Az egyik transzplantációs alapítvány táborában tavaly, a hatodik év után kitüntetést kaptunk. Megköszönték a munkánkat. Ez megint újabb lendületet adott valami újhoz. Segíteni másokon minden másnál csodásabb, mi pedig már ehhez tartjuk magunkat.