Szerelmeslevél

Az idősödő házaspárnak hosszú ideje az volt a szokása, hogy a vasárnapi szentmise után mindig megbeszélték a prédikációt. Általában meg voltak elégedve a pappal, ám egy alkalommal – éppen a hatodik húsvét utáni vasárnapon – a férj meglepő módon, szinte felháborodva értékelte a beszédet. „Hogy egyesítheti az egyesíthetetlent? – fakadt ki a feleségének. – Hogy beszélhet egy szuszra a szeretetről és a parancsolatról, mikor egyértelmű, hogy ezt a kettőt említeni sem lehet egy napon.” A felesége hallgatta, de nem válaszolt neki semmit, csak amolyan titokzatos mosoly bujkált a szája szögletében. Odahaza aztán elővett egy régi, megsárgult levelet a féltve őrzött skatulyából. „Ez a te szerelmesleveled, a katonaságról írtad, emlékszel? És főleg ezt olvasd!” A férj feltette a szemüvegét, s olvasta a vitathatatlanul saját írásával rótt mondatot: „Szerelmem, annyira szeretlek, hogy számomra óhajod, legyen az bármi, parancs.” „Egyetlenegy mondat – jegyezte meg az aszszony finom iróniával –, s ugyancsak a szeretettel kezdődik és a parancsolattal végződik...”

A holnapi vasárnap is a hatodik húsvét után. ĺgy aztán megeshet, hogy néhányan a hívek közül csodálkoznak majd a prédikáción, mely összehozza a szeretetet a parancsolattal. Csakhogy ez nem a papok ötlete, hanem magáé Jézusé, aki azt mondta tanítványainak: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat (...) Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat” (Jn 14, 15–22). Jézus nem azt akarja, hogy a parancsai megbéklyózzanak, hanem hogy a mély meggyőződés tartsa életben őket. Nem azt akarja, hogy betartásukat a félelem irányítsa, hanem hogy a szeretet. Persze, nem az üres emóciók, hanem a legbelsőbb lényeg megismeréséből fakadó szeretet.

Mert hiszen Jézus az, aki által teremtve volt minden, ő mindennek és mindenkinek az eredete. ĺgy tökéletesen ismeri a dolgok, az események és az öszszefüggések működését, de mindenekelőtt az embereket és kapcsolataikat. Ebből nőnek ki parancsolatai – az adott szükségszerűségből, a teremtés belső logikájából következnek. A parancs tehát nem szabadságkorlátozás, inkább figyelmeztetés a tiltott bűn határára. „A szabadság egyedül akkor válhat gyümölcsözővé – mondta Ratzinger bíboros tizenhárom éve Pozsonyban –, ha erkölcsi gyökerei erősek és egészségesek maradnak. Az emberi szabadság alapjában véve az erkölcs, a jóság szabadsága. Abban nyilvánul meg, hogy az ember útja során nem csak azt teszi, amit szabad, hanem mindazt, amit megtehet. És hogy elfogadja létének mértékét és határait – mégpedig szabadon, s nem kényszerből.”

Az egyik valódi forrása ennek a szabadságnak Jézus. Őt szeretni annyit tesz, mint szeretni a saját eredetet, a saját lelki gyökereket, a saját lényeget. Mint ahogy a szerelmes ifjú nevezte kedvese óhaját parancsnak, pontosan úgy kellene parancsként tekintenie minden hívő embernek a szerető és szeretett Isten akaratára. Nem felületesen letudva, hanem minden erővel megvalósítva. A szeretett óhaja paranccsá változik, csakhogy azt már én magam parancsolom magamnak. Mégpedig annál határozottabban, minél mélyebb bennem a szeretett lény iránti szeretet.

Ugyanannak a valamikori vasárnapnak a délutánján a fent említett férj újra különlegesen finom kávét főzött a feleségének. Azzal a különbséggel, hogy most nem kellett őt megkérni rá. Ő maga parancsolta így. Mert tudta, hogy örömet szerez vele gyermekei anyjának.

A szerző római katolikus pap