Szentpétervár, a legeurópaibb orosz város

Szentpétervár főutcájának, a Nyevszkij Proszpektnek a szomszédságában óriási úthenger dübörög. A tűző napfényben a járdaszigeten amerikai turistacsoport ácsorog tanácstalanul, nem tudják, merre is kellene „áttörni” az építési területen. Az óriási munkagép vezetője ügyet sem vet rájuk, kizárólag a frissen leterített aszfaltrétegre szegeződik a szeme. Nem messze rendőr hadonászik ingerülten a gumibotjával, miközben a zebrán összecsap egymással a Nyevszkij egyik oldaláról a másikra igyekvők hulláma.

Az amerikaiak végre megtalálják az Ermitázs felé vezető utat, de itt sem az útikönyvek által ígért látvány fogadja majd őket. A Téli Palota előtti tér ma kalapácsok kopácsolásától hangos. A középén álló híres, 47 méter magas Sándor-oszlopot csakúgy állványok borítják, mint az egykori orosz vezérkar félköríves épületét. A Néva folyó túlpartján lévő Péter-Pál erődben lévő katedrális tűhegyhez hasonló kupolájának is csak az aranyozott csúcsa kandikál ki az állványerdőből. A tér északi felén lévő épület homlokzatát óriási vászon takarja, rajta a városalapító Nagy Péter portréja. Szentpétervár 300 éves – előlegezi meg a jövő évi ünnepi hangulatot a szokatlan plakát.

Apropó, óriásplakátok... A felújítás alatt álló Szentpétervár alighanem a reklámcégek paradicsoma. Általános gyakorlat, hogy a felállványozott házakat óriás hirdetésekkel takarják el. „Észak Velencéjének” központja összefüggő, hatalmas reklámtáblává vált, ahol a kozmetikumok, vagy a mosóporok békében megférnek a városalapító cárral.

A péterváriak azonban nemcsak megszokták, hanem örömmel veszik tudomásul az állandósult építkezéseket, felújításokat. Miközben Moszkva virágzott a Néva partján alig történt valami az elmúlt nyolc évtizedben. A rendszerváltás sem hozott áttörést: az üzlet, a nyugati befektetések érthetően inkább a továbbra is hatalmi központnak számító, kétszer akkora Moszkvát választották. Szentpétervár adóbevételei messze elmaradtak a fővárosétól. Eddig nemhogy fejlesztésre, de még karbantartásra sem futotta. ĺgy persze nem csoda, hogy az útburkolatok katasztrofális állapotban kerültek: az aszfalt felrepedezett, a villamossínek pedig az ostrom idejének tankcsapdáival vetekednek. Jó néhány mellékutcán nedvesebb időben – azaz szinte mindig – szinte lehetetlen volt kocsival áthaladni. – Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet – mondják a városházán.

Erre pedig éppen az évforduló ad reményt, amely jó alkalom Szentpétervár jelentősségének emelésére és pénzhez juttatására. Pétervár – Putyinnak köszönhetően hosszú idő óta először – a központi büdzséből is jelentősebb plusztámogatáshoz jut, amelyet elsősorban a régóta halasztott infrastrukturális beruházásokra kell fordítani. Megépülhet a várost elkerülő autóút délnyugati szakasza (ezt a beruházást az államfő személyesen patronálja), egy új metróvonal, a régóta várt gátvédelmi rendszer és rekonstruálják a város történelmi központját. A beruházások jelentős része persze csak 2003 után készül el teljes egészében, de ez természetes is ilyen nagyságrendű munka esetén.

Szentpétervár eleganciáját ugyanakkor még az állványerdő sem képes eltakarni. A várost joggal emlegetik „Észak Velencéjeként”. Nemcsak gyönyörű épületei okán, hanem azért is, mert kellemesebb a várost behálózó csatornákról megtekinteni a nevezetességeket. Az utcákat róva az embernek olyan érzése támad, mintha egy történelmi alkotásokra specializálódott filmgyár díszletei közé tévedt volna. A petrogradszkiji oldal az aranykort idézi: kilométereken át gyönyörködhetünk az északi neoklasszicizmus elegáns palotáiban. A Nyevszkij és a Szenij sugárút közötti terület eklektikus házai Dosztojevszkij regényeinek világába visz vissza. Néhány utcával arrébb egy barokk homlokzatba „botlik” a nézelődő. Puskin Pétervárát Kolomnában lelhetjük még fel, Zsdanov és Kirov Leningrádjának pedig a Moszkvai sugárút Sztálin-barokk tömbjei őrzik az emlékét. Kijjebb ne merészkedjünk, a 70-es évek szovjet lakótelepgyűrűjének szürke sivársága méltatlan ennek a városnak a grandiózusságához.

A kulturáltabb épített környezet valahogy meglátszik az itt élők mentalitásán is. Az orosz fővárossal összevetve kevesebb ugyan az elegáns kirakat és az utolsó divat szerinti ruha, hiányoznak a nagy bevásárlóközpontok, de az itteniek valahogy civilizáltabbak, – azt ne mondjam – európaiabbak, mint a moszkvaiak. Errefelé még megállnak a piros lámpánál, sőt hébe-hóba még a gyalogosokat is átengedik. Péterváron nyugodtabb mederben folyik az élet, még a metró mozgólépcsője is csak fele olyan sebességgel megy, mint a fővárosban. Ha Moszkva Európa legázsiaibb fővárosa, akkor Pétervár Oroszország legeurópaibb városa.

Ablakot nyitni Európára – mellesleg éppen ez a cél vezérelte Nagy Péter cárt, amikor megalapította Szentpétervárt. Oroszország mai „ura”, Vlagyimir Putyin, példaképe örökébe lépve szeretné a város egykori fényét visszaadni. Az orosz elnök törekvése érthető, hiszen az ország helyzete hasonló a háromszáz évvel ezelőttihez. Újra ablakot, vagy – ha úgy tetszik – kirakatot kell nyitni Európára, amelyen keresztül be lehet csábítani a világot Oroszország-házba.

Hogy Putyin számára mennyire fontos ez, azt jól jelzi az a tény is, hogy személyesen vezeti a jubileumi ünnepségeket előkészítő állami bizottság munkáját. Szentpétervárt az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegetik tréfásan Putyinburgnak. Az orosz elnök a város nemzetközi rangját azzal is vissza kívánja adni, hogy jövőre a kerek születésnap alkalmából a Néva-parti városban kívánja megrendezni a soros EU–orosz-csúcsot. Főpróbaként pedig május végén meghívta szülővárosába Bush amerikai elnököt.

Az Ermitázstól néhány sarokra egy munkáscsoport egy újabb épület csinosításán szorgoskodik. A ház előtt a járdán még gőzölög a friss aszfaltburkolat. Az épület homlokzata már a régi pompájában ragyog, a festők az ablakkereteken végzik az utolsó simításokat. A kapualjon belül létrán állva egy villanyszerelő bütyköl. – Erre halad majd el Bush konvoja. Kívülről kipucolták a házat, de a belső felújításra már nem jutott pénz. Ezek a vezetékek már a dédapám idejében is itt voltak. Nem csoda, hogy itt a belvárosban állandóan elmegy az áram. Ez az egész csak pokazuha, show Bushnak és a fejeseknek – nevet legyintve.

– A pokazuhának kétségtelenül vannak nálunk hagyományai. Hogy mást ne mondjak, itt élt az eredeti ötlet – a róla elnevezett – Potemkin-falvak kitalálója, Potyomkin herceg is. De komolyra fordítva a szót, azt gondolom, nagyon ráfért már a városra, hogy egy kicsit kicsinosítsák. Ahhoz azonban, hogy Szentpétervár valóban visszanyerje régi fényét az új festékréteg önmagában kevés. Számunkra, péterváriak számára fontosabb, hogy a hétköznapokon is öröm legyen itt élni. Örömmel látom, hogy a Sztrelkán (az Ermitázzsal szemben fekvő sziget keleti csücske – a szerző) lévő paloták restaurációjánál milyen gondosan tartják magukat az előre eltervezett menetrendhez. Ugyanakkor nem kevésbé lenne fontos az sem, hogy az itt közlekedő villamos is a menetrend szerint járjon – fogalmaz Viktor Kosvanyec, a Szankt-Petyerburgszkije Vedomosztyi című lap szerkesztője.

Szavai igazságáról az ide látogató turista is a „saját bőrén” győződhet meg. A metrót leszámítva a tömegközlekedés „haldoklik”, a külvárosokban előfordul, hogy több, mint fél órát kell várni a buszra, trolira, villamosra. A közlekedési eszközök többsége olyan állapotban van, hogy már az is csodának tűnik, hogy egyáltalán elindulnak ezek a rozsdatömegek. A sokemeletes lakótelepi házakban a működő lift fehér hollónak számít. Óriási gondok vannak a hulladék elszállításával is. – Szentpétervár egyszerre a pompa és a szegénység városa. Az aranyozott kupolák és a grandiózus műemlékek árnyékában a szemét rohad – vallja Kosnyacev.

Május utolsó vasárnapja azonban igazi születésnap Péterváron, amikor nem illik a problémákon töprengeni. Mintha még az időjárás is ünnepelne: ragyogó napsütés köszönti a kora délutáni karneváli vigasságot. A Nyevszkij proszpekten több százezres embertömeg hullámzik, az út közepén gördülő feldíszített teherautók riói hangulatot kölcsönöznek az északi városnak. Aki pedig elfárad a vonulásban, az a fagylaltosbódék és sörsátrak árnyékában találhat menedéket.

Oleg, a fiatal mentőorvos szintén az egyik sátornál kígyózó sorban ácsorog. A kényszerű várakozás közben szóba elegyedünk. Oleg elégedett a város jelenlegi vezetésével. – Jakovlev kormányzóra sok rosszat mondanak. Ennek biztos van is némi alapja. De az is igaz, hogy tíz év alatt nem fejlődött annyit a város, mint az ő megválasztása óta eltelt két évben. Lehet, hogy Jakovlev lop, de legalább csinál is valamit – mondja. Oleg „jó közérzetéhez” minden bizonnyal az is hozzájárul, hogy a pétervári mentősök a közelmúltban ötvenszázalékos fizetésemelést kaptak. Persze a fiatal orvos munkájából kifolyólag naponta látja Pétervár árnyoldalát is. – Biztos a szakmai elfogultság is beszél belőlem, de a legnagyobb gondnak azt tartom, hogy a városnak mindössze egy éjjeli ügyeletes gyermekkórháza van. Éjjel azonban a hajóforgalom miatt néhány órára felhúzzák a hidakat és ekkor még a mentő sem tud áthaladni. Adott esetben tehát egy mégoly súlyos állapotban lévő gyereket sem tudunk azonnal kórházba szállítani – közli tényszerűen.

Időközben megtalál minket Oleg barátnője is, aki szintén szuperlatívuszokban beszél a hét végi karneválról. – Ez egyfajta főpróbája a jövő évi ünnepségnek – állítja. Irina csak attól tart, hogy a Szentpétervár és az évforduló körüli hajcihő a terroristák figyelmét is felkelti. – Nem is tudom, hogy miként lehet Moszkvában élni. Én megőrülnék a félelemtől – mondja.

Natalja Batozsok, a 300. évfordulót szervező bizottság tagja a biztonsági előkészületekről érthetően nem szívesen beszél, de megnyugtat, hogy erre is ügyelnek majd. – Szeretnénk, ha a jövő évi ünnepségsorozat az egész városra kiterjedne. Ennek megfelelően nem egy központi helyszínen bonyolódnak majd a rendezvények, hanem „szétosztjuk” azokat a kerületek és az elővárosok között. Minden pétervárinak éreznie kell, hogy ez az ő ünnepe – vallja. De nemcsak térben, hanem időben is szeretnék széthúzni a jubileumot, amelynek „bevezetése” – konferenciákkal, alkotói találkozókkal, fesztiválokkal, tévéhidakkal – már az idén ősztől megkezdődik. Maga a „születésnap” május 24-től június 1-jéig tart majd. Végleges program még nincs, de biztosnak tűnik, hogy első nap a „hálás utódok” jelszavának jegyében úgynevezett történelmi nap lesz. Az Ermitázs és a Péter-Pál erőd közötti szakaszon a Néva közepére egy ötven méter átmérőjű, többszintes színpadot emelnek és az érdeklődök valódi vízi parádéban gyönyörködhetnek majd. Külön napot szentelnek a színháznak, a tudományos életnek és a sportnak. Ez utóbbira Szentpétervárra várják az egyik testvérváros – Barcelona, Manchester vagy Hamburg – futballcsapatát is.

Jövő májusban mellesleg nem egy, hanem két Szentpétervár is ünnepel. Több ezer kilométerrel nyugatra, az egyesült államokbeli Floridában lévő St. Petersburg szintén kerek évfordulót, alapításának századik jubileumát köszönti – méghozzá együtt az orosz testvérvárossal. Ezzel azonban véget is ért a hasonlóságok listája: a floridai Szentpéterváron ugyanis télen van olyan idő, mint az „igaziban” a nyáron.

Boldog születésnapot! – köszönök el Batozsoktól és a várostól. A 300. évfordulóra talán elég annyit kívánni, hogy következő jubileum alkalmából már senki se értse, miért is kellett Szentpétervárnak egykor ablaknak lenni Európára. Pétervár lehessen az, amit már oly régóta megérdemel: Európa Európában.

Szentpétervár, 2002. július