Sokszor felvetődik, mi választja el az államférfit a politikustól. Egy jó politikus pontosan tudja, mit tehet meg és mit nem; egy bölcs államférfi annyival több ennél, hogy azon dolgok közül, amelyeket megtehet, képes kiválasztani azokat, amelyeket érdemes megtenni. István ilyen volt – nyilatkozta lapunknak Zsoldos Attila történész, az Árpád-kor egyik legismertebb professzora.
Szent István, az egyensúlyteremtés mestere
Más közép-európai országok Magyarországhoz hasonló utat jártak be az első ezredforduló környékén: felvették a kereszténységet, államot alapítottak. Szent István egymással összefüggő, utólag teljesen logikusnak tűnő lépései zseniális felismerésnek vagy történelmi kényszernek voltak köszönhetők?
István ezen lépések jelentős részét megörökölte apjától. Azok az elsősorban a múlt század hetvenes éveiben megfigyelhető történetírói törekvések, amelyek igyekeztek Géza fejedelmet legalább hangsúlyos mellékalakként odaállítani a Szent István-szobrok mellé, nem tekinthetők indokolatlannak. A kereszténység felvételéről teljes bizonyossággal tudjuk, hogy Géza – vélhetőleg kényszer szülte – döntése volt. A 10. század utolsó negyedére előállt egy olyan politikai helyzet, amelyben a magyarságnak meg kellett találnia az együttélés módját a két szomszéd nagyhatalom, a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom között. Géza felismerte, hogy a német birodalommal megteremtendő béke elengedhetetlen feltétele a kereszténység felvétele. Jó forrásaink vannak arra nézve, hogy a fejedelem nem vált meggyőződéses Krisztus-követővé – úgy gondolta, elég nagy úr ahhoz, hogy két istennek áldozzon –, de vasszigorral követelte meg a megkeresztelkedést alattvalóitól. Politikusi nagyságát mutatja, hogy fiát viszont kifogástalan keresztény szellemben nevelte, s így ő már mélyen hívő emberré vált. István a német birodalommal való jó viszonyt is megörökölte apjától. Géza legnagyobb külpolitikai sikere éppen az volt, hogy fia számára feleségül egy bajor hercegnőt tudott megszerezni, Gizellát, akinek a bátyja néhány évvel később II. Henrik néven az egész német birodalom uralkodója lett. A két sógor, István és Henrik között minden jel szerint őszinte együttműködés bontakozott ki. A magyar történelemmel kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy balszerencsénk volt, a kezdeti időszak azonban éppen ellenkezőleg, kifejezetten szerencsésen alakult. Ez lemérhető azon is, hogy amikor II. Henrik meghalt, az új uralkodó, II. Konrád a hűbéresévé kívánta tenni Magyarországot – igaz, az 1030-as hadjáratban kudarcot vallott, addigra ugyanis a békés építkezés évtizedei stabil eredményeket hoztak hazánkban. Adalék István államférfiúi bölcsességéhez, hogy jóllehet ő maga meggyőződéses híve volt a kereszténységnek, de egyértelmű jelei vannak annak, hogy hagyott időt a lemaradóknak, a lassabban alkalmazkodóknak. Még a királyi családnak is ismerjük olyan tagjait, akik megmaradtak pogánynak vagy a keleti rítusú kereszténységet követték. Fontos az is, hogy a Gizellával érkezett nyugati előkelők jelesebbjei ugyan kaptak politikai szerepet, de az udvarban szintén ott találjuk a régi magyar előkelőket. Egyensúly megteremtésére törekedett ebben is, ellentétben utódával, Péterrel, akinél az idegenek kiszorították a magyarokat a vezetésből, ami miatt hatalmas feszültség keletkezett.
A honfoglaló magyarság számára hosszú évtizedekig nem vetődött fel, hogy a kereszténység felvételével és az államszervezéssel alkalmazkodjon az európai viszonyokhoz. Mi változott Európában a 10. század végére?
Miután I. Ottó 962-ben megalapította a Német-római Császárságot, olyan uralkodók álltak a birodalom élén, akiknek a szeme előtt az egykori Római Birodalom újrateremtése lebegett. Ez a törekvés több évtizeden keresztül nem párosult agresszív külpolitikával. A német császárok – kiváltképp éppen az ezredforduló környékén hatalmon lévő III. Ottó – úgy képzelték, hogy jóindulatúan támogatják azokat a birodalom peremén élő népeket, amelyek fel kívánják venni a kereszténységet. Mind a magyar, mind a német fél számára világos volt az is, hogy a lovasrohamra épülő taktika, amivel a magyarok a kalandozások idején oly sok sikert értek el, már nem vezetne eredményre. Ezt kudarcok – például a 955-ös augsburgi csata – tették nyilvánvalóvá. A németek is tudták ugyanakkor, ha háború törne ki, olyan öldöklésre kerülne sor, hogy a győzelem is vereséggel érhetne fel. Mindenkinek érdeke volt tehát a béke, már csak azért is, mert egyre sokrétűbb kapcsolat alakult ki Magyarország és a Nyugat között. A kereskedelem hamar megindult, amit mutat, hogy tudjuk, magyar kereskedők a 960-as években biztosan megjelentek például Prágában, több magyar településnek pedig már a 11. század közepéről ismertek a német névváltozatai, melyek csak itt járt német kereskedők révén terjedhettek el. István király az 1010-es években megnyitotta a Magyarországon átvezető szentföldi zarándokutat, amivel kiváltható volt a sokkal veszélyesebb tengeri utazás. Ez rendkívül fontos gesztus volt, nem véletlen, hogy István ezzel került be a kor nyugat-európai „híradóiba”, vele kapcsolatban leggyakrabban erről emlékeztek meg a tudósítások.
Az Árpádok szállásterületei a Kárpát-medence nyugati részén helyezkedtek el, s a Német-római Birodalom egyébként is közvetlenebb katonai fenyegetést jelentett Magyarország számára. Emellett Bizáncban Géza már nem lehetett volna első a magyarok közül. A fejedelem ezért fordult inkább a nyugati kereszténység felé?
Valószínűleg ezek a szempontok mind szerepet játszottak döntésében. Biztos tudomásunk van arról, hogy voltak olyan magyar előkelők, akik már a 10. század közepén Bizánc felé tapogatóztak. Az erdélyi Gyula meg is keresztelkedett, és Hierotheosz személyében térítő püspököt vitt magával. Kétségtelen az is, hogy az Árpádok szállása a nyugati területeken volt, ahol már a 960-as években tettek kísérletet a nyugati térítés megszervezésére. Elképzelhető lett volna a magyar történelem olyan alakulása is, hogy nyugaton egy latin, keleten pedig egy görög irányultságú egység jön létre, ahogy ez például a Balkánon a szerbek és a horvátok esetében történt. Ehhez persze az kellett volna, hogy ne István győzze le Gyulát. Ritkán gondolunk bele abba, hogy első királyunk hadvezérnek is milyen kiváló volt: ő az egyetlen magyar uralkodó, akinek nemcsak vesztes háborújáról, hanem vesztes csatájáról sem tudunk.
Őt ma államalapítóként és szentként tiszteljük, aki egyházmegyéket alapított, elkezdte a királyi vármegyerendszer kiépítését, belső ellenfeleit legyőzve területileg egységes országot hozott létre és írásba foglalta a törvényeit. Hogyan élte meg az általa végrehajtott temérdek változást a kor embere?
Attól függ, kit tekintünk a kor emberének. A legtöbb támpontot éppen a vallásváltás adja. Minden okunk megvan azt hinni, hogy a magyar előkelők minden gond nélkül felvették a kereszténységet. Úgy gondolhatták, hogy követik a királyt, amíg kitart a szerencséje, s miután István kivételesen szerencsés uralkodó volt, meggyőződhettek arról, hogy az új Isten épp olyan hatékony támogatást tud nyújtani, mint a régiek. A középkori ember világképe ilyen volt. István halála utáni évtizedekben kitört pogánylázadások minden jel szerint kifejezetten népi megmozdulások voltak, de érdemes megfigyelni, hogy a 11. század végétől a források már nem említik a régi vallás híveit. A kereszténység egy bő évszázad alatt a nép vallásává is vált. A kereszténység felvétele persze azt is eredményezte, hogy például tizedet kellett fizetni, amit bizonyára nem szívesen tettek. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy talán a köznép számára is megkönnyíthette az újdonságok elfogadását, hogy az Árpádok személyéhez a keresztény királyi szentséghez tartozó tisztelet mellett valamiféle pogány szakralitás is kapcsolódott. A dinasztia szent és sérthetetlen volt, amit István sikeres uralkodása alapozott meg.
Az ünnepi beszédek vissza-visszatérő eleme, hogy Szent István utat mutat a ma emberének. Első királyunk miben lehet példa?
Az egyensúlyteremtő képessége miatt. Volt egy víziója, amit az ország előtt álló számos út közül helyesnek gondolt, de ahogy említettem, tudta, hogy törődni kell a lemaradókkal, a kevésbé gyorsan alkalmazkodókkal, azokkal, akik ragaszkodnak a régihez. Nekik is meg kell hagyni a lehetőséget, hogy egyensúly legyen a régi és az új között, s elviselhető maradjon az élet. Az a politikai vezető, aki képes erre, jól dönt, s ugyanolyan sikeres lehet, mint István, még akkor is, ha így lassabban jutunk el a kívánt célig. Sokszor felvetődik, mi választja el az államférfit a politikustól. Egy jó politikus pontosan tudja, mit tehet meg és mit nem; egy bölcs államférfi annyival több ennél, hogy azon dolgok közül, amelyeket megtehet, képes kiválasztani azokat, amelyeket érdemes megtenni. István ilyen volt.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.