Sze-me-tel-nek...

A minap kedvem kerekedett egy kis biciklizésre, elindultam hát az orrom után. Valahonnan friss széna illata szállt, s nekem a régi idők jutottak eszembe, milyen jó volt belehemperegni az illatos szénába, vagy felkapaszkodni a megrakott szénásszekér kiálló rúdjára. Tovább kerekeztem, hát valóban el is értem a frissen kaszált területhez. Elgondolkodtam a látvány felett, milyen jó is, hogy akad valaki, aki szívesen és rendszeresen lekaszálja az út szélét, és nem hagyja, hogy a gyom, a bogáncs és mindenféle más benője. Tovább haladva aztán nagy meglepetésben volt részem. A szénarakáson egy halom műanyag flakon. No, kedves kaszáló barátom, most szedd össze a szénát, amit voltál szíves összegyűjteni, de persze előbb takarítsd el a regiment műanyag üveget – nem tudom, csak gondolom, hogy hanyagsága mellett még egy adag rosszindulattal is meg volt áldva az, aki képes volt ide lerakni a piszkát. Az is lehet, hogy ő maga gyönyörű házban, rendezett portán lakik. Vagy mégsem?! Mert aki közterületen szemetel, annak a saját portáján sem lehet rend. Sem a lelkében. Sem a fejében. Sem sehol.