Szavak, szavak, szavak...

Szavaink kiüresedtek. Valahogy kétségessé vált a jelentésértékük. De már szinte természetesnek is vesszük, hogy szavainkkal amolyan félkomolyan, csak úgy játszunk. Ha valaki mond valamit, nem gondolja teljesen úgy, ahogy mondja. Ez afféle össztársadalmi megegyezés. Például vegyük a reklámokat. Persze, hogy arról győzködnek, az adott termék bennünket boldogabbá tesz, de mi még csak nem is haragszunk ezért már, hiszen rég tudjuk, állításaik egy játék részei. Vagy a választási ígéretek! Ki ne tudná, hogy az utolsó betűig fenntartásokkal szabad csak venni őket. És hogy gyakran hazudnak is? Ej, de hát jól tudjuk mi ezt, miért is mérgelődnénk? Röviden szólva: a kifacsart szavak, az elhasznált, tartalmuk és erejük vesztett kifejezések Babilonja világunk. Kicsit olyan, mint amikor Shakespeare Hamletjét kérdezte Polóniusz, mit olvas éppen, s ő azt felelte: „Szavak, szavak, szavak...” Mind e szép ígéret, fogadalom csak szó, eredmény, jelentés, termés nélkül. „Jupiter csak mosolyog a szerelmes ígéreteken” – állítja egy római kori aforizma.

A meddő szavak, az üres beszéd veszélyét már Jézus követői is felismerhették, máskülönben nem lepte volna meg őket az e vasárnapi evangélium szerint, hogy mesterük „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1, 22). Vajon miben rejlett szavainak hatalma? Már akkor érezni lehetett valamit bennük a golgotai drámából, abból, ahogy a szeretetről szóló tanítását megpecsételte a felülmúlhatatlan szeretet aktusával, mikor is az emberek iránti szeretetből magát áldozta fel a kereszten. Ezt érezhette a hallgatósága, hogy amit mond, azt gondolja is. Amiről beszél, azt teljességgel éli. Szavai, akarata és cselekedetei tökéletesen megegyeznek. Ezt érezte a gonosz is, a hamis és tisztátalan lélek, aki Isten fia ellen így kiáltott fel: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszejts minket?” (Mk 1, 24)

A pokol országútja is – ahogy a közmondás mondja – jó szándékkal van kikövezve. Miért van az, hogy a mi szándékainknak nincs hatalmukban valóra válni az életben? Hogy nincs hatalmukban cselekedetté, konkrét szeretetté lenniük? Miért lóg állandóan a levegőben, hogy kijelentéseink legtöbbször bizony mellékvágányokról érkeznek, kétes szándékkal vagy gátlásosságból, egy biztos azonban, hogy őszintétlenek?

A szavaktól a tettekig nehéz út vezet. Mondani valamit könnyű, megtenni már jóval nehezebb. Mert ahhoz kell az elhatározás, hogy felállok, elindulok és cselekszem. Kell az erőfeszítés. És persze a kudarc kockázatának vállalása. A krízishelyzet, az a konkrét pillanat, amikor határozni kell, a gyors érés esélyét is hordozza. Mert az az a pillanat, amikor akarok, akkor is, ha éppen nem akaródzik. Mert akkor képes vagyok legyőzni saját kényelmem terhét egy magasabb cél érdekében. „De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26, 39), jelenti ki Jézus vért izzadva a Getszemáni kertben. Ezeknek a szavaknak is hatalmuk volt, hatalmuk, hogy valósággá váljanak, hogy halállá váljanak, hogy feltámadássá.

Nemrég kiengedték börtönéből II. János Pál pápa merénylőjét, aki több mint húsz évvel ezelőtt fogott fegyvert ellene. Mintha ismétlődne az evangéliumi jelenet, amikor a tisztátalan lélek ellenszegült az igazság hirdetőjének: „Mi közünk hozzád...? Azért jöttél, hogy elveszejts minket?” Azért jöttél, hogy megszüntesd a rosszat, és felkínáld a jót? A gyűlöletet szeretettel helyettesíteni, az önzést szolgálattal, a paráznaságot tisztasággal? És a pápa nem maradt a puszta szavaknál, konkrétan cselekedett: meglátogatta támadóját a börtönben. Tettének híre bejárta a világot, s bár rövid beszélgetésük tartalma örökre titok marad, a világnak mégis valami hatalmasat mondott: szavaitok a szeretetről és a megbocsátásról hatalmat nyernek, mihelyt alátámasztjátok őket cselekedeteitekkel, az életetekkel, gondolkodástokkal. Ahogy VI. Pál pápa mondta a maga idejében: „... a világnak ma inkább tanúkra van szüksége, mintsem tanítókra”.

A szerző római katolikus pap