Szaddám álneve, avagy a pincér veszélyt szimatol

A bagdadi kávézó hírekre vár Reuters-felvétel– Go home! – súgja a bagdadi szálloda pincére. Ez a húszéves Ahmed alig tud angolul, pár szót beszél csupán. A legfontosabbakat.

OROSZ JÓZSEF

Sir = uram, de valódi jelentése, hogy pénzre van szükségem,

Home = otthon, de valódi jelentése külföld, ahová soha sem mehet,

Go = menni, de a bagdadi jelentése menekülni,

Monsieur = Szaddám Huszein álneve,

Danger = veszély, de a valódi jelentése bombázás és rakéták,

CIA = az amerikai központi hírszerzés, de itteni értelemben a titkosszolgálat emberei.

Ezzel a hat szóval mindent el tud mondani, én meg mindent megértek, mert a hiányzó szavakat gesztusokkal, mimikával, kézmozdulatokkal helyettesíti. ĺgy is gördülékeny lett pár nap alatt a „beszélgetésünk”.

– Go home! – mondta tehát a bagdadi szálloda pincére. Furán néztem rá. Nem kérdeztem, hogy miért, csak tágra nyílt a szemem.

– Danger – folytatta.

A hét elején-közepén érezhetően megváltozott Bagdad hangulata.

Áthangszerelték a központi televízióállomások hangnemét. Eddig napjában több órán át ömlöttek az éterben a Monsieur-t éljenző videoklippek, de kedd este óta eltűn-tek. A Monsieur többször tűnik fel a képernyőn vezérkari tisztjei körében. Az iraki televízió élőben és felvételről számol be a hadsereg készülődéséről. Hogyan kell megsemmisíteni például az ellenséges tankot. Többféle megoldást vázol:

a) Babetta-szerű motorral kell a tank után száguldani, karnyújtásnyi távolságra a tanktól átugrani a páncélozott jármű üzemanyagtartályára, ott megkapaszkodni és adjál neki!

b) szintén egy Babettán veszi üldözőbe a katona az ellenséges tankot, pár tíz méterre tőle vállra helyezni a páncélöklöt és tűz!

Az a fura ezekben az oktatófilmekben, hogy semelyiknek nincs vége.

Mintha elvágták volna őket. Hiányzik a befejezés. Egyrészt a korszerű tankokon már nem látszik az üzemanyagtartály – tehát észrevehetetlen, és ilyen módon képtelenség megsemmisíteni. Másrészt egy mozgó Babettáról kilőtt páncélököl akkorát üt a katonán, hogy azonnal lefordul a kétkerekűről, elvétve ezzel a célt.

Szaddám Huszein azt nyilatkozta a múlt hét elején az amerikai CBS televíziós társaságnak, hogy „érzi a háború közeledtét”. A „Monsieur” érzései legfeljebb a tömegtájékoztatásnak nyújthattak igazodási pontot, a fegyveres erőknek semmiképp. Igaz, az iraki fővárosban szemmel láthatóan nincs katonai készülődés, de ez nem zárja ki, hogy akár lehet is. Legfeljebb annyi látszik, hogy a forgalmasabb kereszteződések közelében, hidaknál, csomópontoknál homokzsákokból derékmagasságú lőállásokat építettek. Szaddám azt is mondta, hogy sem északon, sem délen nem gyújtja fel az olajkutakat. A televíziós polgári védelmi oktatófilm szerint a civilnek kötelessége lövészárkot ásni. A kisméretű lapáttal a homokot nem maga elé, hanem szabályos mozdulattal a háta mögé kell szórni. De ezzel meg nem teljesítette a rá váró feladatot. Derékmagasságú, méter–másfél méter átmérőjű gödröket is kell ásnia, hogy azokat megtöltse kőolajjal. Bármikor jönnek is az amerikaiak, lőn akkor világosság a begyújtott olajosgödröktől.

Bagdad egyik tradicionális utcáján, az Al-Rasheed streeten a luxusbútor-bolt vezetője lehúzta a redőnyt. Az ötven év körüli férfi panaszkodik, hogy nem megy az üzlet. Törökországon át hozatja a legújabb bútorokat. Meghökkentő, sőt, szemkápráztató az a gazdagság és választék, amit a boltjában felhalmozott. Elmondása szerint az iraki „high society” a vevőköre. De már ők is elmaradtak.

– Kinyit még? – kérdezem az aranyrolexes bolttulajdonost.

– Ki tudhatja ezt most – néz rám fura arccal.

– Gazdag emberek mindig lesznek – mondom neki okoskodva. Ez tetszik neki. Bólint.

Néhány sarokkal odébb, a pékség előtt is homokzsákokból összehordott lőállás. Agyonhasznált egyenruhában posztol mögötte a katona. Kap a frissen sült cipóból, amit kivisznek neki a pékségből. Mégis fura jelenség ez a katona. Szakadt és agyonhasznált rajta minden, csak a fegyvere nem. Zsírúj AK gépfegyvere van, tele tárral, az övében másik kettő. A pékség előtt liszttel megrakott jutazsákok. Aki kenyeret akar, hozza a lisztet, beletölti a zsákba, kisül a kenyér és jöhet is érte másnap. Azt meg ne kérdezze senki, honnan van a búza, a liszt.

Nem sokkal később – mintha egy televíziós polgári védelmi film helyszíni forgatásán lennék – megtaláltam az egyik megoldást, Bagdadtól északra, Tajiban. Oda ment ugyanis a békeaktivisták egyik csoportja élő pajzsként védeni a város legnagyobb malmát és gabonatárolóit. Hosszasan várakoztunk a lecsukott vasúti sorompó előtt, amíg lassan-nyöszörögve elvontattak egy 25–30 vagonból álló szerelvényt. Mindegyik kocsi tetején, elején és a végén egy-egy kamaszkorú gyermek ügyködött zavart gyorsasággal. Pléhbögrével a kezükben merték ki a búzát a vagonból jutazsákba. Öt-tíz kiló férhet ebbe a koszlott, szakadozott zsákba.

Villámgyorsan telemerik a bögrével, és mint a fürge makik ugranak le a szerelvényről. Boldogan szaladnak, hátukon a telerakott jutazsákkal.

Olyanokkal vagy legalábbis hasonlókkal, amelyekből a bagdadi pék kenyeret süt.

Érdekes hely ez a Taji – másért is. Már otthon, Budapesten is kiszúrtam magamnak. Ez az a település, amelyet az amerikai külügyminiszter, Colin Powell az ominózus műholdas felvételeken bemutatott a Biztonsági Tanácsnak. Ez az a hely, ahol az amerikai hírszerzés információi szerint az iraki rezsim jelentős vegyi és biológiai fegyvereket és gyártókapacitást halmozott fel. Ez az a hely, ahol Irak legjelentősebb rakétagyártó-kapacitása található. És ez az a hely, Taji, ahol most a békeaktivisták a saját testükkel védik a gabonatárolókat.

– Szerettünk volna iskolába vagy műemlék romokhoz menni, de ezt jelölték ki számunkra – mondja a török középiskolai tanár, aki harmincadmagával érkezett légkondicionált busszal Tajiba.

– Az iraki hatóságok mondták meg, hogy hová kell menniük, vagy hová mehetnek? – kérdezem tőle.

– Azért ide küldtek bennünket, mert ez a gabonatároló Bagdad legnagyobb tartaléka. – kapom a választ. – Addig maradunk, amíg véget nem ér a háború – teszi hozzá határozottan.

– Tudja-e, mi van még Tajiban? – fontoskodok.

– Uram, mi nem foglalkozunk a politikával! – zárja le a beszélgetést a török élő pajzs, a középiskolai tanár.

Sötétben érek haza Bagdadba. Az egyik kivilágított sugárúton suhan a taxi.

– Stop! Stop! Stop! – mondom felemelt hangon a sofőrnek. Döbbenten néz vissza, és gyorsít. Jobb kezével egyértelmű jelzést tesz: mereven tartott mutatóujját hirtelen mozdulattal húzza el a nyaka előtt.

– Monsieur! Monsieur! – vágja rá aztán a rejtjeles szót.

Szaddám Huszein egyik elnöki palotája előtt robogtunk el. Az emeletnyi magas betonkerítés mögött is jól látszik a palota fényűző pompája, Las Vegast idéző világítása. Mintha több kisebb mecsetet egymásba toltak volna, hogy középütt magasodjék a legnagyobb, aranyként csillogó kupolával. Szép arányú épületek egymást metszve. Szaddámnak Bagdadban nyolc elnöki palotája van: egyik pompásabb, mint a másik, versenyezve egymással, mert az egyik gigantikusabb, mint a másik.

Forró teával vár a szálloda pincére. Lassan teszi le a picinyke üvegpoharat az asztalra. Mintha félne, hogy a forró ital kilöttyen. Milyen fura ez az Ahmed most. Páran vagyunk az étteremben, többnyire külföldi újságírók.

– Go home! – súgja, és kényszeredetten mosolyog hozzá.

– Home?

– Danger – mondja zavartan.

– Uhum – motyogok.

Még mindig a kezében a teáspohár. Babrál vele a tálcán. Tedd már le, az isten szerelmére.

– Danger! Monsieur! Monsieur! – mondja még halkabban, mint az előbb.

Körülnézek az étteremben.

– CIA! Sir! – folytatja. Nyúlok a pénztárcámért, ahogy korábban is szoktam, ha pénzt kért. Zavartan csóválja a fejét. Int, hogy nem kell pénz.

– Sir, go home! Danger! – foglalja össze a beszélgetést, hogy értsek már végre a szóból, és kiborítja a sötétbíbor italt az asztalra.

Felpattanok, hogy rám ne folyjék a forró tea. Intek közben a fejemmel.

Monsieur! Értek mindent.