Szabálytalan karácsonyok

A dalocskák félrehallásában nem jutottam olyan magas szintre, mint az egyik barátom, aki az Éjjel az omnibusz tetején című operettdalt úgy énekelte, hogy „miközben alvó macskák bandukoltak Budán át”… Nekem a kisült-e már a kalácsommal volt némi anatómiai problémám gyerekkoromban. Mert ha már a birtokviszonyt is tisztázni kell, akkor számomra csak így volt értelme: térdkalácsom. Kérem szépen, ne tessék kisütni! És abban sem gátolt senki, hogy azt daloljam lelkesen, Hulla pelyhes fehér hó. Az pedig már felnőttkori fantáziabotlás, hogy a dzsing/lbell-ről nem a száncsengős Télapó jut eszembe, hanem Dzsing/isz kán, tüzes paripán. De nálam nem azért van puttonya, hogy vigyen, hanem hogy hozzon. No és miféle dokumentarista kifejezés az, hogy száncsengő? Talán szárnycsengő! Hisz a Mikulás-szán nem idelent poroszkál, mint egy villamos, ami álmában csenget egy picit. Itt repked felettünk. Tudom, mert egy kicsi, vesszőből fonott változata történetesen a karácsonyfánkon szokott landolni.

Sokszor elhatároztam, hogy az asztalfiában hagyom az apró szánt, és kipróbálom a modern, stílusban tartott karácsonyfa-dekorálást, de képtelen voltam megcsalni a családi díszgyűjtemény bájos összevisszaságát. Az óriás piros kalapos gomba garantálja, hogy a dizájnt ne illethesse a szimmetria vádja. (Nem tudom, mivel bűvölte el édesanyámat, és azt sem, miért nem párban vásárolta meg őket. Talán mert az egyet még lehetett bohóságnak tekinteni, a kettő viszont már giccs lett volna?) És ott a roppanósan vékony gólya. Nem tudja az ártatlanja, hogy karácsonykor semmi keresnivalója mifelénk. Vannak még farktollukat vesztett, ezüstüveg madaraink. Sosem ébresztették fel a bennem túl mélyen alvó ornitológust. Pedig némelyik már édesapám gyerekkorának karácsonyfáin is illegette magát. Akárcsak az ezüstszínű, apró szőlőfürtök. Műemlék, mondta rájuk a nagymama, és tényleg hitte, hogy ami régi, az mind érték. Nekem persze az, mert sosem ismert dédnagymamák is rajtuk felejtették az ujjlenyomatukat. A piros faalmákat, az ezüst gyöngysorokat meg a tejüveg színű szíveket már én tettem hozzá a gyűjteményhez. Az utóbbi kiverte a biztosítékot a jó ízlésű családtagoknál.

Nagyon élvezem a karácsonyfatrendeket, de az, aki még egy karácsonyi dalocskát is átfogalmaz, miért hiszi, hogy másban szabályos lehet. Legutóbb a csupa fehér dizájn nyűgözött le, aminél még a fenyőfa tüskéi is hófehérek (csinos műfenyők keltik az illúziót, nem derékba tört karrierű valódiak). Ezüstszál villog rajtuk, pont ahogy a fény szikrázik a hókristályokon. Csak megvilágítás kérdése, és a nappalinkba varázsolhatnánk a jégkorszakot. S ha szerencsések vagyunk, kettő az egyben alapon jár hozzá egy alkalmas társ, aki elejti majd a mamutot. De legalábbis hazacipeli a karácsonyi lakomához a bevásárlócekkereket. Bár most, a házhoz szállításra kalibrált fura világunkban már ez sem a mi dolgunk.

Még nem lódult meg a karácsonyi bevásárlási hullám, mégis folyamatosan két-három futárszolgálat parkol az utcánkon. Az egyik maszkokat hoz, a másik ajándékkönyveket, a harmadik a heti bevásárlást, a negyedik robotgépet a szomszédunknak. Egy jó kis online hirdetésben akadt rá, ünnepi akcióban. Én egy igazán női dologba, egy nekünk tervezett elektromos fűrészbe szerettem bele. Imponált, ahogy egy suhintásra vágta a fát hűvös halomba. Boldog lehet az a nő, aki megtalálja a hozzá illő körömlakkot.

A minap láttam két rajzot a neten. Az egyiken a karácsonyi hirdetésekből ismert csupa piros kólás kamion érkezik meg az ünnepre. A másik kamion kék, és a legismertebb amerikai gyógyszergyár koronavírus elleni oltóanyagát hozza. Az egyiknél a dátum 2019. A másikon 2020.

Egyetlen kérdésem lenne: visszakaphatnám a korábbi karácsonyokat? Akkor is, ha szabálytalan volt a dal, eltörött a csúcsdísz, és ferdén állt a fenyő a tartójában!