Suttogások és sikolyok

A tőzsdekrach is előre jelezhető? Reuters-felvételA legtöbb kutató feladja a próbálkozást, mondván, a legtöbb katasztrófa azért következik be, mert a földkéreg, a pénzpiacok éppúgy, mint a földi ökoszisztémák „kritikus rendszerek”, és mindig borotvaélen táncolnak. Eseményeik megjósolhatatlanok, mert nem világos, hogyan reagálnak akár egy gyengéd lökésre is: néha tartják az egyensúlyt, máskor kibillennek. Didier Sornette geofizikus azonban azt állítja, olyan rejtett jeleket talált, melyek a legtöbb katasztrófában közösek, és megszólalnak, mielőtt még túl késő volna. Mostanáig ezek a suttogások észrevétlenek voltak, ám szerinte a katasztrófák előrejelzésének kulcsai lehetnek. Állítását sokan vitatják, és minden szakterületről, ahová bemerészkedett, megkapta a kritikákat.

Az 1990-es évek elején Sornette elméleti modellt fejlesztett ki olyan anyagok törésének előrejelzésére, mint a beton, a szénszálak és bizonyos fémötvözetek. A repedéseket mint növekvő és egymással kapcsolatban álló mikrorepedések hálózatát modellezte, melyek végül törésben nyilvánulnak meg. Arra a felismerésre jutott, hogy az a sebesség, melynél ezek a növekvő repedések energiát bocsátanak ki, jól korreált azzal az idővel, amennyi az anyag katasztrofális sérüléséig még hátravan. De igaz-e a modell a valóságban? A francia aviatikai céggel, az Aerospatiale-lel dolgozva Sornette kevlárt és szénmátrixanyagokat nyújtott a szakadási pontig nyomáskamrában, közben érzékeny mikrofonokkal fölvette az anyagok által kibocsátott hangokat. A frekvenciaelemzés során kiderült, hogy olyan hangok jöttek elő, amilyeneket korábban még sosem hallottak. A kísérleteket sokféle más anyaggal is megismételték, és minden alkalommal ugyanaz a minta jött ki. Bizonyos időközönként egy kis trilla tűnt fel, olyasmi, mint a kórus megszólalása egy dalban. Ahogy ez a hang egyre magasabbá vált, és egyre kisebb lett az időbeli különbség a megjelenésük között, az anyag végül eltört vagy elszakadt.

Sornette ábrázolta ezeket a hangokat a törések idejének függvényében, úgy, hogy az időtengelyen logaritmikus skálát használt. Három vagy több „kórust” összevetve a köztük levő idők alapján meg tudta határozni, mennyi időnek kell eltelnie – vagy mennyivel kell növekednie a nyomásnak –, hogy az anyag katasztrofális károsodást szenvedjen. Az Aerospatiale végül is szabadalmaztatta a módszert, és ezzel tesztelték két Ariane-rakéta szénmátrixból készült üzemanyagtartályát. A kísérlet bevált, és használni kezdték helikopterek farokrotorjainak ellenőrzésére is.

Sornette vérszemet kapott, és más területeken is alkalmazási módokat keresett. Tanulmányozta, milyen hangokat adnak ki a földcsuszamlások. Elemezte azokat a lézeres és szeizmikus méréseket, amelyeket egy 1987-es dél-franciaországi földcsuszamlás előtt végeztek. A szeizmikus adatokban jóval az esemény bekövetkezte előtt megjelentek ezek a bizonyos „kórusok”. Ezt az analízist elvégezte több, Réunion szigetén történt földcsuszamlás szeizmikus adataival is, és állítása szerint kiváló eredményt kapott. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy néhány újabb katasztrofális esemény elemzése után módszere a gyakorlatban is hasznosítható lesz. Sornette ugyanezt az eljárást alkalmasnak véli földrengések előrejelzésére is, ami persze jóval bonyolultabb feladat. A földrengészónák törései nagy területre terjednek ki, és sosem tudhatjuk biztosan, hogy a földrengés éppen melyik törésnél pattan ki. Szerinte a földrengések szeizmikus ciklusokat követnek, melyekben a kicsi és közepes rengések egyesítik a töréseket és feszültségkapcsolatokat teremtenek a töréshálózaton belül. Végül is az összes törés összeköttetésbe kerül egymással, és egy kis csúszás kiválthatja a katasztrófát. Állítása szerint a kritikus stádium eléréséig semmi nem történik, a terület biztonságosnak mondható.

Ez a hipotézis teljesen szemben áll a földrengésekről elfogadott általános ismeretekkel. A hagyományos szemlélet úgy tartja, nincs alapvető eltérés a különböző méretű repedések működési rendszere között. A legtöbb kutató szerint a repedéshálózatok, legyen az anyag vagy maga a földkéreg, skálainvariánsok. Ha fél méterről nézünk egy feszültség alatt álló betondarabot, négyzetméterenként néhány nagy repedést látunk. Ha mikroszkóppal nézzük meg ugyanazt, kisebb töréseket látunk, de ugyanúgy néznek ki, mint a nagyok. Elterjedésük is hasonló, mint nagy méretben. Egyszerűen fogalmazva egy nagy repedés voltaképpen olyan kis repedés, melynek növekedése nem állt meg, vagyis a nagy földrengés olyan kis földrengés, mely tovább növekedett. Egyszóval sosem tudhatjuk előre biztosan, mikor jön el az a bizonyos „nagy”.

Sornette szerint viszont a jelek között mindig vannak olyan rejtett jelek is, amelyek megmutatják, mikor kerül az egész rendszer kritikus állapotba. Sornette is tanulmányozta a kaliforniai Szent András-törés szeizmikus adatait. Ezek alapján úgy gondolja, a hangok tengeréből kiszűrhetőek a gyanúra okot adó jelek. Mi több, a szeizmikus „kórusok” közti idők egyre rövidülnek, és Dél-Kaliforniában a törésrendszer pár hónapon belül kritikus állapotba kerül. Ez az állapot nem feltétlenül jelent azonnali földrengést. (Megjegyzendő, nem múlik el év, hogy Kaliforniát ne riogatnák sarlatánoktól komoly szakemberekig azzal, hogy most már aztán csakugyan bekövetkezik az a bizonyos, a helyi szlengben csak „the big one”-nak, vagyis „a nagy”-nak nevezett szeizmikus esemény.)

Ian Main, az Edinburgh Egyetem szeizmológusa szerint Sornette már túl messzire ment egyébként figyelemre méltó elmélete kiterjesztésével. Egy darab beton, vagy akár egy hegycsuszamlás mégis más rendszer, mint a geológiai törések hálózata. Sornette nemcsak földmozgásokat próbál előre jelezni, hanem koraszüléseket is. Szerinte a Föld szeizmikus vibrációi igen hasonlatosak az anyaméh izomzata által kiadott elektromos jelekkel. Ez fölkeltette egy londoni orvos figyelmét is. Sok nőről tudott, hogy fennáll nála a koraszülés kockázata, és ha előre lehetne jelezni az eseményt – bár a szülést nyilván nem állíthatják le –, már korábban minden esélyt megadhatnak a gyermeknek a túlélésre. Sornette párizsi szülészorvosokkal végzett néhány vizsgálatot. Elektronikus övet szereltek föl terhes nőkre, és folyamatosan figyelték a méhizomzat aktivitását, de a kísérletek, bár biztatóak voltak, kezdeti stádiumban megrekedtek.

A kutató a tőzsdei mozgások elemzésére és előrejelzésére is alkalmasnak tartja módszerét. Sornette elmélete oly sok szakterületre terjed ki, hogy kritikusai szerint már túl szép, hogy igaz legyen. Ugyanakkor még senki sem állt elő azzal, hogy elképzelése, módszere alapvetően hibás. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a kritikus rendszerekről gyűjtött adatok között vannak olyan rejtett jelek, melyek elemzése alkalmas lehet nagy változások előrejelzésére. Hogy éppen Sornette módszere-e az igazi, majd az idő – és rengeteg teszt, próbálkozás – dönti el.