Rózsacsoda

Erzsébet éppen kenyeret vitt a szegényeknek. Wartburg várának nem minden lakója értett egyet ilyen fokú „eltúlzott” jótékonysággal. Talán az apja, a férje vagy Herrman földesúr volt, aki az ismert legenda szerint nekiszegezte a rosszhiszemű kérdést: mit visz éppen a kötényében? Ijedtében – noha tél közepén jártak – azzal az állítással védekezett, hogy rózsákat visz. Isten jelzése volt, hogy abban a pillanatban a kenyér rózsává változott.

Ez több, mint ismert és romantikus legenda. Többszörösen szimbolikus kép: a várfalak mögül kilépő Erzsébet a szegények, a betegek és az elesettek érdekében a saját, személyes biztonságáról lemondó embert jelképezi. Tulajdonképpen a saját lakóhelyén fennálló kapcsolatokat veszélyezteti, hogy azon kívül szeretettel és áldozattal teli kapcsolatot építsen ki. Bizonyos szempontból Jézusra hasonlított, aki saját magáról állította, hogy „a rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Lk 9, 58). Az „otthon” a szó legszorosabb értelmében minden, szeretettel és elfogadással teli környezet – Jézus tehát mindenütt otthon van, mert mindenhova szeretetet és elfogadást vitt. Erzsébet az ő nyomában a hajléktalanok közé otthont hordoz: elfogadással és szeretettel öleli őket körbe.

A rózsává változott kenyér a dolgok lényegét jelenti: a kenyér eltelít, jóllakat és csillapítja az éhséget. De a szellemi és a testi eltelítődés elképzelhetetlen a rózsák által képviselt áldozat vagy önmegtagadás nélkül. Nemcsak felülmúlhatatlanul szép virágai, hanem szúrós tövisei is vannak. Pierre Véron francia író tréfásan megjegyezte, hogy a tövisek a rózsa testőrei. Talán nemcsak a védelmére szolgálnak, hanem elválaszthatatlan részei is annak, amit jelképeznek: a szellemi szépséget. Hiszen amíg a kenyeret tárgyi valójában cipelte Szent Erzsébet a kötényében, a rózsák a szívéből virágoztak, ezért a rokonai gyanúsítgatására adott reakció nem volt hazugság. „Sokan panaszkodnak, hogy a rózsán tövisek vannak – jegyzi meg Alphonse Karr, francia újságíró –, nekem viszont elég, hogy a töviseken rózsa van.” Igen, ez a helyes sorrend: a hajtást betetőző rózsabimbó szépsége mintha képtelen volna teljesen kifejlődni az alatta lévő hajtás nélkül. Rózsát adni egyben azt is jelenti, hogy egy kicsit megszúrjuk magunkat – enélkül nem megy.

Az imádság és az önmegtagadás termékenységéről – amelyek a legmélyebb lényegükből nem tudnak ellenállni a tevékeny szeretet cselekedeteinek – szólnak ezekben a napokban a magyar püspökök is: azzal, hogy a nemzet megmentésének szentelt imaév után Szent Erzsébet évét hirdették meg. Az imádságban tanúsított felengedés nélkül hangsúlyozzák a mindennapi életben tárgyiasított szeretet hathatósabbá tételének elengedhetetlenségét. Amint Szent Erzsébet is a szegények miatt elhagyta az arisztokrata lakóhely falait, és így – a kor szokásai ellenére – leküzdötte a gazdagok és a szegények közti akadályokat, úgy kellene nekünk is elhagynunk az önmegváltó felsőbbrendűségünk vastag falait és szolgálni bármilyen módon a rászorulókat. Ez pedig biztosan nem megy a szenvedés, az értetlenség és az ellentmondás tövisei nélkül, amely fölött aztán kirügyeznek a szeretet illatos virágai.

A Magyar Püspöki Konferencia már jó néhány éve a Szent Erzsébet-rózsát adományozza egy illetőnek. Tavaly például Meszlényi Lászlónak és Meszlényiné Bükkösi Gabriellának, a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat és a Katolikus Karitász önkéntes munkatársainak ítélte oda. Ebben az évben pedig a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász Szervezet felterjesztésére Gombás Istvánné Fehér Anna nyugdíjas ápolónő kapta a díjat a szenvedélybetegek gyógyulásáért kifejtett fáradhatatlan, önzetlen tevékenységéért. Ezzel a szimbolikus gesztussal az ismeretlenek ezreit jutalmazták meg, akik napról napra csendes szolgálatukkal hordoznak lelki rózsákat a magány, a fájdalom és a szenvedés sivatagára. A Szent Erzsébet-rózsát persze csak bizonyos emberek kaphatják meg – a győztes koszorút életünk végén mindannyian, akik szeretetben éltünk.

A szerző római katolikus pap