Ropogós pöttyös tészta

Azok közül a könyvek közül, amelyeket az utóbbi időben olvastam, N. Tóth Anikó Fényszilánkokja az egyik kedvencem. És nem csupán azért, mert kiválóan megírt, izgalmas, varázslatos hangulatú kisregény. Hanem azért is, mert olyan világot elevenít meg, amely nagyon ismerős számomra. Jó néhány régi, gyerekkori emlékképet hívott elő bennem, olyanokat, amelyek hosszú ideje kifakultan porosodtak a múlt süllyesztőjében. Képeket, illatokat, ízeket...

És már a témánál is vagyunk, ha netalán a kedves olvasók azt hitték volna a bevezetőt olvasva, hogy eltévesztettem a rovatot, és könyvről fecsegek ott, ahol a gyomoré és a belevalóké a főszerep. ĺgy is lesz, de ehhez álljon itt egy idézet a könyvből: „Józsikánk mindig ott lábatlankodott a teknő körül nem bírta kivárni hogy elkészüljek nem nem a szomszéd gyerek az én testvérem aki jóval fiatalabb nálam csípett a kovászból olyan volt tisztára mint a kisunokám az is nagyon szereti a nyers tésztát ha gyúrok kell neki szelni belőle egy csíkot a levél széléből néha megsütöm a sparhelton barna hólyagos lesz egy-kettő kis sót hintek rá neki dobálja a kicsi tenyerében égeti a tészta de még forrón elropogtatja.”

Az az igazság, hogy nem tudom, mi a helyzet manapság faluhelyen és városon a családi konyhákban, divatban van-e még a tésztagyúrás, amikor annyiféle kapható készen a boltokban, tojásos és tojás nélküli, egy azonban biztos: az én gyerekkoromban a levesbe való tésztát saját kezűleg gyúrta a nagyanyám. S mivel kislányként gyakran voltam nála, kileshettem, hogyan csinálja. Kiöntött egy kupac lisztet a gyúródeszkára, a közepébe ügyes mozdulattal „beültette” a tojásokat, aztán gyúrta-gyúrta. Addig, amíg össze nem állt, és szép sárga, éppen megfelelő állagú „labdamassza” lett belőle. Aztán jött a nyújtás: a tésztalabdából fokozatosan hatalmas, a gyúródeszka szélein túl terjeszkedő, óriási tésztalevél lett. Nagyon értett hozzá a nagyanyám: a széle nem volt csipkés, szakadozott, és lyukak sem voltak a levélben. Miután kellőképpen megszáradt, attól függően, hogy milyen ételbe szánta, megvágta: húslevesbe cérnavékony metélt készült, a paradicsomlevesbe apró kocka, a túrós haluskához centiméternyi vastagságú, de egyenesen vágott tészta. Merthogy a káposztás haluskába „srégen” szabdalt, trapéz forma tészta került. (Belátom én, hogy a tészta, illetve hivatalos néven a levesbetétek egyszerű kis közkatonák csupán a Gasztronómia Királyságban, a csillogás, a kitüntetés a tábornokokat, az ételkölteményeket illeti, de azért ne feledjük: a részletek sem elhanyagolhatók. Sokat ronthat egy felséges ízű húslevesen is, ha ócska, ragadós, ízetlen metélt kerül bele. Legyen hát ez a néhány sor tisztelgés a mindig háttérbe szoruló „gyalogtészták” előtt is.)

Nekem nem vágta le a tésztalevél szélét nagyanyám: helyette megkaptam a kis gyúródeszkát, amit általában a sütemények, kalácsok készítésekor használt, rászórt egy kis lisztet, adott hozzá egy kis vizet, és már gyúrhattam is. Emlékszem akkori magamra: mekkora elégedettséggel gyömöszöltem a ragacsos masszát. Aztán amikor az én tésztám is összeállt, hosszú „kígyót” sodortam belőle. Nagyanyám ügyesen összefonta, és rátette a sparheltre. Úgy a szemem magasságában lehetett a sparhelt tűzlapja. Odaálltam mellé, és lestem, mi történik a tésztámmal. Nem kellett hozzá sok idő, a szerény tésztafonaton barna pöttyök, hólyagok keletkeztek, végül az orromba kúszott a pirított tészta jellegzetes illata. Egy kis liszt, egy kis víz, egy kis tűz. Jóízűen ropogtattam én is, mint a regénybeli kisunoka.

Egy megtalált íz a régi időkből. Pontosan fel tudom idézni, milyen volt. A fogam alatt érzem a tészta ropogását. Mint ahogy azt is pontosan tudom, hogy ilyen tésztát már soha nem fogok ropogtatni. Hol van már az a sparhelt, amelyen annak idején sült?