Rekviem egy asszonyért

Magas, sovány, fejkendős asszony. Gyűjtöget a Vág-parton, madzaggal összekötött csomagokat cipel – a vagyonát. Aki így látja, nehezen hiszi el, hogy egykor jobb napokat látott. Magas, karcsú, elegáns nő volt valamikor. Az ötvenes években a falusi színkör oszlopos tagja volt, ő volt a falu leggazdagabb lánya. Férjhez ment, született két lánya, aztán megromlott a házassága. Az okát ki tudja már? Rója a falut, motyog magában. Le-leül a kispadra valamelyik ház előtt, megszólítja a járókelőket, ha jó a kedve. Ha rossz, szitkozódik. Koldulni sosem koldul. De néha kér. „Nem tudna valami ennivalót adni? Leesett a vércukorszintem.” S az ember ilyenkor magát okolja, hogy miért nem hord magával a táskájában ilyen esetekre egy szelet nápolyit, egy tábla csokoládét. Pénzt kínál neki, hogy menjen a közeli boltba, vegyen magának ennivalót. Büszkén visszautasítja. De az újságot elfogadja. Szeret olvasni. Télen az egyik iskolatársnője vitt neki forró teát. Hálálkodva elfogadta. Nem veszi el akárkitől az ételt, attól fél, megmérgezik. A kivételek közé tartozik volt férje is, aki rendszeresen visz neki ennivalót. Tiszta pillanataiban ő kezdi a beszélgetést. Szépen fogalmaz. A gyerekkorából mindenre emlékszik, jobban, mint az, akinek mesél az élményeiről. Házában, mert saját portája van, évek óta nincs víz, villany, fűtés. Az ablaktáblákban mutatóban sincs üveg. Az asszony mégis túlélte a tavalyi kemény telet. Pedig azt mondják, nagyon gazdag. Sok földet visszakapott, de a haszonbért sem veszi fel a szövetkezettől. Rója a falut, egy-két éve még a közeli városba is elgyalogolt, hogy mosakodjon a vendéglő előtti kútnál. Rója az utcákat, csomagot cipel. A keze vörös, dagadt. A falu aggodalommal figyeli. Meddig bírja? Hiszen már nem fiatal. Elmúlt hetven. Aztán kora tavasszal sikerült rábeszélni, hogy jobb sora lesz egy szociális otthonban. A hírek arról szóltak, hogy jól érzi magát, egészen kivirult. Jó sorát nem sokáig élvezte. Az ősszel fogta a motyóját – utoljára –, és elment.