Putyini fordulat: irány Nyugat!

Az orosz elnök jó érzékkel felismerte a soha vissza nem térő történelmi lehetőségetTASR/APPutyin külpolitikai értelemben is felnőtt. Felelős államférfihoz méltóan volt bátorsága sutba vágni az addigi orosz külpolitikai doktrínát és nemcsak szavakban, hanem tettekben is az ősellenség Washington mellé állni. A Kreml beleegyezett, hogy az Egyesült Államok Afganisztán elleni akciójához igénybe vehesse az Oroszország hátsó udvarának számító közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok területeit. Az orosz államfő a múlt héten Brüszszelbe látogatva szorosabb politikai, biztonsági és gazdasági együttműködést ajánlott Európának és minden eddiginél konkrétabban vetette fel Oroszország esetleges NATO-csatlakozását is. Moszkva három hét alatt politikai riválisból a kulcsszövetséges státusába avanzsált. Colin Powell amerikai külügyminiszter történelmi változásokról beszélt, George Robertson NATO-főtitkár szerint pedig áttörés történt az orosz– nyugati viszonyban.

Bár Putyin fellépése valóban elismerésre méltó, és gesztusainak őszinteségében sincs ok kételkedni, illúzió lenne azt hinni, hogy egész Oroszország egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott. Inkább arról van szó, hogy az orosz elnök jó érzékkel felismerte a soha vissza nem térő történelmi lehetőséget. Washington és Bush számára szeptember 11-e után a terrorizmus elleni harc lépett elő az első számú nemzetbiztonsági érdekké, a Kreml pedig megértette: sok függhet attól, miként viszonyul Oroszország ehhez az új amerikai prioritáshoz. Putyin elhatározta: kijátssza ezt a kártyát. Tehette ezt annál is könnyebben, mivel a fundamentalista iszlám elleni harc Moszkvának is alapvető stratégiai érdeke. Tisztában volt azzal is, hogy a segítségért köszönet jár. Közelmúltbeli berlini és brüsszeli látogatásán finoman csomagolva be is nyújtotta a számlát.

De mit is vár el a közreműködésért cserébe Moszkva? Az orosz külpolitika egyik legnyilvánvalóbb óhaja, hogy a Nyugat a csecsenkérdést, ezen túl a terrorizmus elleni harc részeként kezelje, azaz a Kreml kapjon szabad kezet a probléma megoldásában. Putyin az EU vezetőivel közösen tartott brüsszeli sajtótájékoztatóján ezt úgy fogalmazta meg, hogy Oroszország Csecsenföldön ugyanazzal a fundamentalista iszlám terrorizmussal küzd, amely a szeptember 11-i amerikai terrortámadások hátterében áll. Kívülről nézve úgy tűnik, érvelése nem maradt teljesen hatástalan, az utóbbi hetekben érezhetően gyengült a csecsenföldi akciók nyugati kritikája. Washington mindeddig példátlan módon felszólította a csecsen fegyvereseket, hogy azonnal szakítsanak meg minden kapcsolatot a nemzetközi terrorista szervezetekkel. Schröder német kancellár pedig nyíltan elismerte, hogy más fénybe került Moszkva csecsenföldi fellépése.

Moszkva a terroristaellenes koalícióban való részvételt annak segítésére is fel kívánja használni, hogy Oroszország kapja meg az őt megillető helyet, amikor a világ sorsáról döntenek. Vagy, ahogy ezt Putyin Berlinben megfogalmazta: Oroszország nem olyan partner kíván lenni, akinek pusztán a mások által elfogadott döntések jóváhagyását engedik meg. Az orosz államfő ebből kiindulva sürgette a NATO transzformálását, azaz olyan politikai szervezetté alakítását, amelyhez később esetleg Moszkva is csatlakozhatna. A színfalak mögött állítólag elhangzott az is, hogy amennyiben a szövetség működésében erősödnének a politikai elemek, úgy Moszkva sem ellenezné olyan élesen a további bővítést. Mindehhez képest apróság, hogy Putyinnak sikerült áttörést elérnie Oroszország immár három éve húzódó WTO-tagsága ügyében, és ígéretet kapott arra, hogy felgyorsulnak a Világkereskedelmi Szervezettel folytatott tárgyalások.

Putyin kinyújtotta a kezét, és Washingtonnak vagy Brüsszelnek nincs oka nem elfogadni azt. A kommunista világrend összeomlása után tíz évvel újra lehetőség nyílt arra, hogy Oroszország és a Nyugat valóban új alapokra helyezze viszonyát. Szeptember 11-e így egyszerre lehet a vég és a kezdet. Az új típusú háború katarzisa kellett ahhoz, hogy a fejekben is véget érjen a régi hidegháború.

Hogy ez valóban így legyen, az leginkább Európa érdeke. És nem pusztán azért, mert Oroszország maga is az öreg kontinens része. Az EU-nak és a NATO európai tagállamainak számolniuk kell azzal, hogy az amerikai külpolitikai prioritások változása azt is jelenti: Washington számára háttérbe szorul a balkáni problémakör. Az Egyesült Államok máris felkérte szövetségeseit, hogy vállalják át a koszovói és boszniai békefenntartás terheit. Az Európai Uniónak tehát a jövőben a saját vállára kell vennie az európai konfliktusok rendezésének felelősségét. Figyelembe véve azonban az EU krónikus gyengeségét ezen a területen, Oroszország megnyerése az ügynek több mint kívánatos. Arról már nem is szólva, hogy az egykori Szovjetunió potenciális válságainak kezelése el sem képzelhető Moszkva részvétele nélkül.

Az orosz gesztus egyben azt is jelenti, hogy Putyin végleg döntött Moszkva régi dilemmájában is. Azaz, hogy a Nyugathoz, vagy a Kelethez tartozzon-e az ország. Ez a döntés nem lehetett könnyű, hiszen nem pusztán a kommunisták és nacionalisták ellenállásával, hanem az apparátus és a társadalom jelentős részének régi beidegződéseivel is számolnia kellett. Az Egyesült Államoknak nyújtott aktív támogatásra minden bizonnyal rámegy az orosz elnök bizalmi tőkéjének egy része is. Egy szeptemberi felmérés szerint a megkérdezettek több mint fele a kívülállást részesítené előnyben az amerikai válaszakciókkal kapcsolatban. Bár Putyin támogatottsága az elmúlt időszakban újabb rekordokat döntött – 70 százalék feletti –, ezt a politikai valutát a nélkülözhetetlen gazdasági és társadalmi reformokra kellene tartalékolnia. Az oroszok többsége a lelke mélyén attól tart, hogy a Nyugat megint hátat fordít majd Oroszországnak és az országot ismét megalázzák – állítja Gleb Pavlovszkij, a Kreml politikai tanácsadója egy interjúban.

Hogy ez ne így legyen, ahhoz az kell, hogy az oroszok lássák: a Nyugat ezen belül is elsősorban Európa kész el- és befogadni őket. Az Európai Unió belátható időn belül persze aligha egyezne bele abba, hogy határai Közép-Ázsiáig, vagy Kínáig terjedjenek és, hogy Groznijból egyenesen Párizsig futhassanak a csecsenek. Ez azonban nem zárja ki, hogy Brüsszel és Moszkva ne tudjon eredményesen együttműködni a kontinens sorsát meghatározó politikai, gazdasági és stratégiai kérdésekben. Ehhez persze sokat kell magának Oroszországnak is változnia, de a Nyugatnak is felül kell vizsgálnia eddigi politikáját. Moszkva állandó leckéztetése helyett kifizetődőbb lenne úgy viszonyulni Oroszországhoz, ahogy azt Washington teszi Törökország esetében. Tudomásul venni, hogy ez egy fontos ország bizonyos nem kívánatos vonásokkal. Egy állam, amellyel a jó viszony, barátság meghatározó az európai érdekek szempontjából.

Jelenti-e ez azt, hogy a Nyugatnak bizonyos erkölcsi kompromisszumokat kell kötnie? Minden bizonynyal és nem is keveset. Ha azonban ez az ára Oroszország európaizálásának, akkor nem kérdés, megéri-e.

Moszkva, 2001. október