Prága, 2006 novembere

Már szerdán megkezdődött a nagy hadművelet: édesanyám elvitte telelni kisfiamat, majd pénteken délután csatlakoztak a többiek is, így a párom és a gyerekek a hétvégét a nagymamánál töltötték. Jómagam Prágába indultam barátaimmal, ahol már rég nem jártam, és bizony már hiányzott. Egy rövid hétvégébe nem túl sok mindent érdemes belezsúfolni, így inkább lazábbra fogtuk a dolgot, és azoknak a helyeknek a hangulatát ízlelgettük, amerre éppen jártunk. Bóklásztunk a karácsonyi piacok egyikén. Az Óváros tér forgatagában, ahol ezer és ezer fényképezőgép villog a világ minden tájékáról idesereglő turisták kezében, hogy lencsevégre kapják a minden órában kivonuló apostolokat, megmosolyogtuk osztálytársunk történetét a szobatársáról, aki ötéves egyetemi tanulmányi ideje alatt nem nézte meg az Orlojt. Mit lehet tenni, a sors nem vitte az útját arrafelé... A pazarul felújított, pompázatos Reprezentációs Ház második emeleti kiállítótermében a dekadencia művészetéből, a 19. század végéről és a 20. század elejéről láttunk egy átfogó tárlatot. A kiállítás a Beteg színekben címet kapta, és a cseh dekadencia képviselőit mutatja be 1880–1914 közötti időszakból. A kiállítás négy témakörre tagolódott, követve az alkotók műveiken keresztüli imaginárius viszonyát saját énjükhöz, a másik személyhez, az élettelen világhoz és a halálhoz. Döbbenetes szobrok, grafikák, festmények sorakoztak előttünk a technikailag szinte hibátlanul installált bemutatón. Emil Holárek 1900 körül készült szén- és tusrajza az És bocsásd meg a mi bűneinket! címmel megrázó erővel bizonyította, hogy az emberek bestiális tettei, a kilátástalanság, a végső elkeseredettségben elkövetett megbocsáthatatlan bűnök nem függenek össze vagyonnal, történelmi korszakokkal, csakis magának az embernek a lelki állapotával és belső erejével. A képen egy egyszerű polgári szoba padlóján két baltával megölt kisgyerek fekszik, apjuknak csak a lábát láthatjuk, ahogyan a maga alól kirúgott szék mellett a levegőben lóg. Megborzongok. Hirtelen két tragédia is eszembe jut az idei esti híradókból.

Kimerülve kerestünk egy kocsmát. Itt sokáig elüldögéltünk, egyszerű ételeket rendeltünk, hozzá barna sört. A kiállítás hatása alatt itt inkább a komolyabb témák kerültek elő, valahogy nem tudtunk felengedni. Négyen voltunk három országból, így amikor a politikára terelődött a szó, abban maradtunk, hogy a budapesti, a pozsonyi és a prágai eseményeket tekintve nincs mivel dicsekednünk. A desszertet kávéval a csapat prágai tagja egy nagyon jó helyre ígérte, de mikor benyitottunk a süteményes pultok közé, bizony visszatért a jókedvünk, hiszen egy meghitt, gyertyafényes kávéházat vártunk – ismerve barátunk ízlését –, ehelyett egy büfében találtuk magunkat. A csípős megjegyzések csak addig állták meg a helyüket, amíg meg nem kóstoltuk a süteményeket és a kávét. Prágát szeretem, szeretem a régi városrészeket, a kis utcácskákat, a könyvesboltjait. A kiskocsmákat, a sört, a knédlit, a káposztát, a kávéházakat, a kiállításokat, a régi villamosokat, amelyekben télen fűtve vannak a kemény műanyag ülések. A várat, a folyót, a hidat, a színházakat, a Vencel teret. A városhoz fűződő emlékeimet és az embereket. És örülök annak, hogy laknak ott barátaim. Ott, az ódon falak között élik mindennapjaikat, dolgoznak, nevelik a gyerekeiket. Szeretem azt, hogy néha van időnk találkozni és elbeszélgetni.