Porzó, bibe, Kisvakond

A mai gyerekek már jóval felvilágosultabbak. Jól is van ez így, igaz, nem mindegy, honnan, milyen forrásból találkoznak először a fogantatás és születés nagy titkaival.

Azt nem tudom, mit tud a más gyereke a születésről, de hogy a miénk zsenge kora ellenére (hároméves múlt) sokat, az biztos. Nem is csoda. A múltkor – gyanútlanul – vettünk egy kisvakondos videokazettát. Harmadik már a sorban, örültünk, hogy sikerült újabb részeket szereznünk. Kisvakond, jelentem, halad a korral (ezek a rajzfilmek a múlt század kilencvenes éveinek végén készültek cseh–német koprodukcióban): metrón utazik a mélybe, robotot irányítgat, szóval technicizálódott rendesen. Kisvakond és a születés, ez ama bizonyos rész címe. Mivel a Kisvakond-sztorik célközönsége elsősorban a legkisebbekből kerül ki (egyszerű történetek, minimális beszéd, csak itt-ott valami kedves felkiáltás vagy sóhaj), a gyanútlan szülő a legtöbb esetben e cím olvastán valami Krtko szervezte szülinapi partira gondol, ahol az ünnepelt Kisvakond megvendégeli kis barátait, Nyuszit, Egérkét, Sünit meg a többieket. Nem úgy a rajzfilm alkotói! Kisvakond előbb házasságot közvetít: összehozza a pár után áhítozó és ezért fülét-farkát lógató fiúnyuszit egy belevaló nyuszilánnyal (na nem olyan újságbélivel), aztán tanúi lehetünk annak, amint a hosszú puszi után az újdonsült nyuszipár hölgytagjának gömbölyödni kezd a pocakja. A nyuszikismama egyre rosszabbul érzi magát, fájdalmasakat sóhajt, a nyuszikispapa tanácstalanul toporog, végül a Kisvakond érkezik, és az ő gondos ápolása, nyugtatgatása mellett bújik, mit bújik!, gurul ki a nyuszimamából (a megfelelő helyen) egy nagy fekete lyukon a három kisnyuszi, szép sorjában. Az újdonsült anyuka megkönnyebbül, és az egész nyuszicsalád hálás a Kisvakondnak, aki ezúttal is híven segített a barátainak.

Adél ezt az egészet roppant érdekesnek találja, mint mondja, ez a rész a kedvence. (Azóta kapott karácsonyra egy kisvakondos naptárt is – mit ad isten, illetve a Jézuska, éppen ez az ominózus kibújós jelenet is megtalálható benne.) A mi lányunk olyan szerepjátékos fajta. Kijelenti például, hogy ő egy elhagyott kisnyuszi, akin segíteni kell, vagy a szép és szorgos Maruska, akit elkergetett otthonról a gonosz mostohája, és éppen ezért szakadt ruhában („Anyja, hozzál már szakadt ruhát!”) vándorol.

Adél szülni is szokott. Ezt még a kisvakondos sztori előtt tanulta. Pici kora óta szívesen nézegeti azt a fényképekkel illusztrált könyvet, amely hónapról hónapra taglalja, hogyan növekszik az anyuka pocakja, benne a „csecsemejjel” (ahogy azt Adél korábban mondta), részletezi a szülés egyes fázisait, majd foglalkozik azzal is, mit kezdjen a kezdő szülő a kész gyerekkel. Korábban a kisebb-nagyobb gyerekek, játékok, a szoptatás érdekelték, egy ideje azonban a könyv első felét is tüzetesen át kell nézni. Mi, a nyitott szülők pedig elmeséltük a nyitott könyv fölött, hogy hát igen, persze, épp úgy ő is, hogyne, pont akkora, ja, a kórházban, hogyne... szóval KIMÁSZOTT a hasamból. Adél pedig megelégedett ezzel a magyarázattal – egyelőre. Gyakran átélhet(t)em hát a nagymamává válás örömét, amikor a lányunk kijelenti, hogy ő bizony szülni fog, mert a csecsemő sokat mozgolódik a hasában, és már nagyon kikívánkozik. Ő ilyenkor hanyatt fekszik, egy, a hasára terített kis pokróc alá kerül a „csecsemej” (általában a leharapott frizurájú, rokongyerektől örökölt Peti baba, mert ő a megfelelő méretű), a nővérke, vagyis én, rákapcsolom az anyuka hasára a műszert (egy cipősdoboz, gombokkal telerajzolva, némi kilógó ugrálókötélcsápokkal) és már indul is a sima szülés: az anyuka nem nyög, nem nyom, nem zihál, csak a takaró alól feltárja a Petit (aki esetenként Petra), és nagy vigyorogva bejelenti, hogy megszületett és már szoptatja is.

Bárcsak ilyen egyszerű volna a valóságban is. Mint a mesében.