Porlik, mint a szikla? – A népszámlálási kampányról

Mindenekelőtt, mivel a népszámlálás nemcsak leírja, hanem alakítja is a társadalmi viszonyokat, a kettős nemzetiség bevezetése elmossa a szlovák és a magyar csoporttagság közötti határokat, ennyiben tehát tovább fokozza a magyarok kitettségét az asszimilációra. Központi állításom volt, hogy térségünkben a kötőjeles identitások nem fenntarthatók (a cigányság fontos kivételével, róluk alább lesz szó), valójában az eredeti kulturális kötődések elsorvadásáról és a többségi nemzetbe val beolvadási szándékokról árulkodnak. A magyarországi nemzetiségi tapasztalatokból kiindulva arról is szó volt, hogy az állítás, mely szerint az új kategorizáció eszköz volna a „magyarság fogyásának lassítására”, egyszerűen nem állja ki a valóság próbáját. Végezetül a változás előkészítetlenségét és átgondolatlanságát kárhoztattam, jelesül azt a problémát, hogy semmiféle garancia sem mutatkozik arra, hogy a nyelvhasználati küszöb megállapításakor az állam figyelembe fogja venni a kisebbségi identitást második opcióként vállaló polgárokat. Ahogy az sem mellékes, hogy a többes kötődések megjelenése miként alakítja a kisebbségi kultúrák támogatásának – a magyarokat már jelenleg is aránytalanul alulfinanszírozó – rendszerét. Lehet persze aggálytalan optimizmussal az állam kegyében bízni, abban, hogy a kisebbségi kötődésüket másodlagosan megvallókat is beszámítják a nemzetiségek közé, ám a történelmi tapasztalat ennél azért nagyobb óvatosságra int.

A népszámlálási kampány sem kerülheti meg a fenti problémákat. Szervezeteink legfontosabb feladatát a népszámlásról való tájékoztatás, valamint a magyar nemzetiség elsődleges vállalásának ösztönzésében látom. A továbbiakban az általam legfontosabbnak vélt alapvetéseket szedem csokorba, abban bízva, hogy néhány gondolat használhatónak bizonyula kampányban. 

Mi a probléma?
Kiindulópontom, hogy Szlovákiában ma nincs nyílt asszimilációs nyomás, olyan összefüggő és kigondolt stratégia, amely a nyelvi-kulturális sokféleség felszámolását célozná meg. Ugyanakkor az állam különböző, a mindennapokat át- meg átható aszimmetriákat tart fenn, amelyek a nemzeti kisebbségeket elidegenítik saját, alacsonyabb rendűnek feltüntetett csoportjától. A legfontosabb ilyen aszimmetria a nyelvhasználatban érhető tetten. A szlovák nyelv mint a gazdaság és államügyek – egyszóval a hivatalos érintkezés – nyelvének kizárólagossá tétele döntően járult hozzá a magyar nyelv tér- és szerepvesztéséhez. Ugyancsak a fenti aránytalanságoknak tulajdonítható a magyar társadalom kedvezőtlen rétegződése: az országos átlagnál több magyar él periférikus helyzetben, a közösség tagjainak foglalkoztatottsági és iskolázottsági mutatói alacsonyabbak (Gyurgyík László). Ettől nem függetlenül, a közvélemény a nemzetiségi törekvéseket a múlt rekvizítumainak tartja, s a magyarok körében is mindinkább érvényesül a kisebbrendűségi érzés belsővé tétele. De mielőtt abba a tévképzetbe ringatnánk magunkat, hogy minden baj eredőjét külső tényezőkkel magyarázzuk, el kell ismerni, vezetőink és mi magunk is adósok maradtunk a jövőkép megteremtésével, s a kezdeti kudarcok után a tehetetlen végzetvárást és a fejek homokba dugását választottuk. Számot sem vetve azzal, hogy a nemzetállami hierarchia nem valamiféle öröktől fogva adott dolog, hanem azon esetleg változtatni is lehetne. Egyetlen kiragadott, de sokatmondó példa: négyévnyi kormányzati részvétel után újra elmaradt a népszámlálás módszerének kisebbségbaráttá tétele (a többnyelvű űrlapok és a többnyelvű hivatalos tájékoztató kampány; utóbbi így újfent az államon kívüli szereplőkre, saját magunkra hárul).

Egy sikeres népszámlálási kampány kulcskérdése, hogy a fenti aszimmetriákat mennyiben leszünk képesek a saját – meglehetősen korlátozott – eszközeinkkel ellensúlyozni, a magyarság vállalásához pozitív képzettársításokat kapcsolni. Ezért szükségesnek tartom, hogy a kampányra ne pusztán úgy gondoljunk, mint a statisztikai jelenlétért, nyelvi küszöbökért és kulturális forrásokért vívott küzdelemre, hanem mint ritkán adódó lehetőségre az önképünk alakítására. Mindennél sürgetőbb feladat, hogy egyszerre mutassuk fel értékeinket és identitásunk természetes mivoltát, elsősorban önmagunk számára, de – amennyire a források engedik – a többségi társadalom előtt is. Porló sziklák, oldott kévék és a balsors feletti búslakodás helyett beszéljünk inkább kultúránk teljesítményéről, kétnyelvűségünkben rejlő lehetőségeinkről, de mindenekelőtt: sikeres magyarjainkról!

Melyek a kampány célcsoportjai?
A szlovákiai magyarság messze nem egynemű közeg: a közösség tagjainak élethelyzete, prioritásai eltérők. Elsősorban szerkezeti jellemzők alapján különbséget tehetünk négy célcsoport között. Vizsgáljuk meg, kikről is van szó!

1) A döntően magyar közegben élő magyaroknál az asszimilációs folyamatok kevésbé érvényesülnek, ám számot kell vetnünk azzal is, hogy még a magyar etnikai környezet sem feltétlenül garancia a nemzeti öntudat átörökítésére nemzedékről nemzedékre. 

2) Az interetnikus helyzetben lévő magyarok szórványban, illetve vegyes házasságokban élnek. Itt két kihívással nézünk szembe. Egyrészt a kisebbségi társ házasságkötést követő nemzetiségváltásával. Másrészt azzal, hogy a heterogén házasságból érkező személyek életútja nagyobb valószínűséggel tolódik el a szlovák intézmények és hálózatok irányába, valamint a nyelvi-kulturális készségek is kisebb arányban öröklődnek. A szórványokat ezenfelül még a magyar intézményhálózat elégtelen sűrűsége, továbbá az anyanyelv magánszférába szorulása jellemzi. A népszámlálási kampánynak, ha valamirevaló munkát akar végezni, az energiák nagy részét ide kell összpontosítania.

3) A gyakorlatban külföldön élő, de hivatalosan Szlovákiában bejegyzett magyarok. A koronavírus-járvány előtt 131 ezer külföldön dolgozót regisztráltak, de nemzetiségi összetételüket nem ismerjük. A határ menti sávban élők jelentős része naponta ingázik magyarországi munkahelye és lakóhelye között, ez pedig a szülőföldön maradást segíti. Ettől azonban alapjaiban különbözik a külföldre irányuló tanulmányi migráció. Egyre nő ugyanis azok száma, akik egyetemi tanulmányaik befejezése után nem térnek haza. A célcsoport tagjai döntően fiatalok, akiket 21. századi eszközökkel, a 21. század fogyasztói szokásaihoz igazodva lehet elérni, a magyarság megvallása mellett egyáltalán a népszámlálási kérdőív kitöltésére sarkallni.

4) A magyar anyanyelvű romák, akiknek kiemelt szerepük van a magyar intézményhálózat fenntarthatóságában, elsősorban a Rozsnyói, Rimaszombati, Losonci és Kassa-környéki járásokban. Korábban tárgyaltam a kötőjeles identitásokkal kapcsolatos fenntartásaimat, és igyekeztem rámutatni azok törékeny szerkezetére. Ezalól a romák kivételt képeznek, s ennek oka nem más, mint velük kapsolatban „klasszikus” értelemben vett nemzetiség helyett leginkább mások által meghatározott identitásról beszélhetünk, vagyis „cigány az, akit a környezet annak tart”. A roma elitek egy része által vallott önálló nemzetépítési projekt a magyarság csökkenését még markánsabbá teheti, és a kettős nemzetiségi önbesorolás gyanúm szerint éppen e célnak kíván támpontot adni. Nem vitatva a saját önkép formálásának fontosságát, de még csak a disszimilációs törekvések legitimitását sem,  tény, hogy a magyar ajkú cigányok számos ponton kötődnek a magyarsághoz: mindenekelőtt az anyanyelv és a magyar nyelvű iskolarendszer révén. Röviden, magyarságuk elsődleges megvallása közös érdek.

Mit mondjunk?
A fentiekből minden bizonnyal kitűnik a feladat irdatlan nehézsége, vagyis egy  ennyire változatos közösségre alkalmazható egységes kommunikáció kiötlése. E gordiuszi csomót talán leginkább egy befogadó magyarságképpel oldhatjuk fel, amely a lehető legtöbbeknek kínál azonosulási pontokat. Tudomásul kell vennünk, hogy a mozgósítás a nemzeti hívószavakkal az interetnikus helyzetben élő magyarok többsége számára nem sok érzelmi töltettel bír. Ebből fakadóan a magyar státuszhoz kapcsolódó értékeket kell bemutatni, aminek a megfogalmazása kellően széleskörű és általános (iskolák megtartása, kulturális gyökerek megőrzése, kisebbségi kompetenciák elsajátítása stb.), de ebből a csomagból mindenki azt tudja az egyén szintjén magáévá tenni és vállalni, amit szeretne. Így elkerülhető annak a veszélye, hogy az egyes célcsoportok másként értelmezik a kampányt, és az egyesítő helyett megosztóvá válik. Hasonló a helyzet a kampány politikamentességével: a társadalomban uralkodó bizalomvesztettség miatt fokozottan ügyelni kell, hogy a magyarság vállalása ne tételeződjön valamiféle politikai állásfoglalásként, és a népszámlálás a legkevésbé se tűnjön úgy, mintha pártok vagy fanatikus kiscsoportok ügye lenne.

Nagyon fontos kérdés az etnikai csoporthatárok felépítése, mégpedig egyszerre pozitív, és igen, negatív előjellel. Végtére is, csak akkor tudjuk, kik vagyunk, ha azt is tudjuk, kik nem vagyunk (Samuel Huntington). Mit jelent ez a gyakorlatban? Nem mást, mint hogy ki kell emelnünk – mégpedig jó hangulatban – a magyar identitás természetességét, normalitását és magától értetődőségét. Mint ahogy érdemes tisztáznunk azt is, hogy a szlovák állampolgárság, házastárs, felmenő vagy baráti kör senkit nem tesz szlovákká. Sugalljuk bátran: magyar lehet mindenki, aki magát annak tartja!

Kovács Balázs történész