Patikaszobák nálunk és más nemzeteknél

Azt hiszem, a takarításhoz fűződő viszonyunk radikálisan két nagy csoportba sorol bennünket. Az egyik csoportba tartoznak a mániás takarítók; ismertetőjegyük, hogy minden szöszt azonnal megsemmisítenek. A másik csoportba pedig, hogy is mondjam, a lusták vagy kedvesebben fogalmazva, a kényelmesek tartoznak. Arany középútról ez esetben azért nem beszélhetek, mert takarítani mindig „most kell”, amikor ott a rendetlenség, a kosz. Aki pedig nem „akkor” takarít, az a későbbiekben csak a saját lustaságából adódó felfordulást próbálja meg korrigálni valamilyen szinten. Aztán valaki ilyenkor vagy kapkodni kezd, és még nagyobb lesz a rendetlenség, vagy annyira ingerült és ideges lesz a látványtól – mint például én is –, hogy inkább lefekszik, már ha odafér az ágyához.

A pszichológusok érdekes módon nem egyszer állították már, hogy a rendetlenség lehet a teremtő géniusz egyik megnyilvánulása is. Valóban, hiszen eligazodni nyolcvanhat szanaszét dobált papírfecni és cetli között az íróasztalomon nem kis teljesítmény – gondolom én. Természetesen nem szeretném a rendetlen embereket felmenteni, és csakis az ő oldalukra állni, mert ugye rendetlenség és rendetlenség között is óriási különbség van.

Én inkább az angolok között elsajátított tapasztalataimra építenék. Angliában ugyanis nem ismerik a patikaszobát. Patikaszobának nevezek minden olyan termet, helyiséget, ahol minden, de tényleg minden kínosan rendben van. Ahol olyannyira rendben van minden, mintha nem is élnének benne emberek, csak néha óvatosan lábujjhegyen betipegne valaki, mondjuk ellenőrizni a villanykörtét. Ilyen szobákból, amint tudok, menekülök.

Angliában tehát patikaszoba nincs. Az angol otthonok még takarítás után is úgy néznek ki, mintha éppen mindent felforgattak volna az apuka búvárszemüvegéért. Az angolok egyszerűen megértették, hogy ahol zajlik az élet, ott annak a nyomai is megmutatkoznak. Természetesen nem járnak térdig koszban és szemétben, csak kicsit lazábban értelmezik a „rend” fogalmát.

ĺgy tehát az én otthonom is mindig egy kicsit úgy néz ki, mintha éppen a képeslapjaimat rendezgetném ábécérendbe, vagy mintha a kistányérjaimat és bögréimet raknám át, csak azért, hogy lássam tőlük a tévém képernyőjét. Tehát – mint az angolok többsége – én sem kezdek hatalmas takarításokba csak azért, mert unatkozom. Valahogy úgy fogalmaznék, hogy nem szeretném, ha a „nagy dolgok” elsuhannának mellettem, csak azért, mert én éppen akkor porszívózom.