Őszi-téli tealáz

Aztán felfedeztem a teaházakat, ahol kedvemre gyönyörködhettem a leveles és őrölt teák kínálatában: nem győztem kapkodni a fejem, mit is kóstoljak meg. Igaz, az áruk jó borsos, egy egész csomag minőségi teát vehet az ember egy adag áráért. A mennyiség viszont nem egy kis csészényi, kannából öntögethetünk akár háromszor-négyszer is. Valójában hát megéri a pénzét, mint minden, ami minőségi.

Teamániám otthoni praktizálása tehát azzal kezdődött, hogy barátommal betértünk egy teaházba. Aztán rögtön vettünk egy teatojást az őrleménynek, és rozsdamentes acélhálós teafőzőt a leveleknek, bár a teáskönyvek szerint általában legjobb a szabadon ázó tealevél, mert akkor a víz megfelelően tud áramolni a levelek körül. Csak épp tisztítani nehezebb az edényt, így mi a praktikusabb megoldást választottuk.

Mára a teázás mindennapjaim meghatározója. Gőzölgő teával a kezemben ülök reggel álmosan, ettől remélve ébredést. Illatozó teáscsészével ülök este, ettől remélve nyugodt álmokat. A tea ugyanis mindkét irányban hat, élénkít és nyugtat is.

A kínai teák

Idővel arra is rászoktam, hogy teaházakban vásárolok kimért teát, emelgetem közben a fedeleket, mélyet szippantok az illatukból és közben egzotikus tájakon járok. Fokozatosan megtanultam, hogy vannak fekete, zöld és gyümölcsös teák, melyek zamatukkal és áztatási idejükkel különböznek egymástól, sőt a történeti teaféléket nem számítva a kínai szakkönyvek 8 főbb teatípus több mint 300 fajtáját különböztetik meg. Kínában a legnépszerűbb a zöld tea (lü-cha) és a fekete tea, amelyet a kínaiak vörös teának (hung-cha) neveznek. A harmadik legismertebb és egyben legnépszerűbb kínai teafajta a fekete sárkány (wu-long) és a kékeszöld tea (jing-cha). A fehér tea (bai-cha) Kínában is különlegességszámba megy, nálunk szinte egyáltalán nem ismert fajta, akárcsak a sárga tea (huang-cha). Kínában is létezik fekete tea (hei-cha), amely nem keverendő össze a nálunk fekete tea néven ismert, fentebb említett vörös teával, már csak azért sem, mert jellegzetessége, hogy rettenetesen keserű. Van még sajtolt tea, mellyel Tibetben, Mongóliában ma is gyakorta találkozni, és léteznek virágteák (hua-cha).

A zöld teák ízére még nem sikerült rájönnöm. Egyszer hosszas keresgélés, szagolgatás után, amikor már az illatok összekeveredtek az orromban, vettem egy Bűnös tánc nevezetűt, hogy majd gyertyafénynél, aromalámpánál csábítgassam vele a páromat. Persze, nem ízlett. Sem nekem, sem neki. Mű íze volt. ĺgy hát nem lett sem tánc, sem csábítás, sem ízorgia. Ezért aztán én azt mondom, hogy a tea hatását inkább ne mitizáljuk. Elégedjünk meg azzal, hogy ébren tart vagy elaltat.

Kína nagy részén és Japánban a teát csanak nevezik, de a Fujian tartományban tenek írják s téjnek ejtik. Kis nyelvtörténeti kutatgatással kideríthető, hogy a portugálok, akik a tea első jelentős terjesztői voltak, csanak hívják, tehát nem a Fujian tartománnyal volt kapcsolatuk. Az oroszok és a szláv nyelvcsalád meg csajnak nevezik, akár Törökországban, Dél-Ázsiában és az arab országokban, ahol a csaj mellett a saj elnevezés is dívik. Latinul pedig Camellia sinensisnek hívják az akár hat méter magasra is megnövő örökzöld bokrot, amelyről csak hároméves korától lehet betakarítani a leveleket.

Néha teázás közben elképzelem, hogy izzadnak a teaszedők, mert az az igazi, a kézzel szedett, így a legtöbb helyen még mindig hagyományosan szüretelnek. Aztán – fekete tea készítésekor – a leveleket füllesztik, ezek aztán fermentálódnak, a zöld klorofill lebomlik, feketés színanyag képződik, és ezt iszom én. Vagy ízesített változatukat, amikor a tealevelekhez a füllesztés során virágszirmokat is kevernek, így készül például a jázmin- vagy a narancstea.

Teaeredet

Őshazája Burma, de ma főként Kínában, Indiában, Srí Lankán és a dél-kelet-ázsiai országokban termesztik, meg Indonéziában, Jáván és Szumátrán, valamint Afrikában elsősorban Kenyában, s Dél-Amerikában.

A Terebess Ázsia Lexikon szerint „a kész leveleknek magas követelményeknek kellett megfelelniük. Mint, ahogy Li-Yün kínai költő megénekelte a 8. században: A tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros, mint a jól megtermett bivaly szügye, fénylő, mint zsenge fuvallattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esőtől frissen áztatott föld.”

Bűn nem inni

A teában annyi hasznos anyag található, hogy bűn nem inni. A kereskedelmi tételek általában koffeint, teofillint, teobromint, cserzőanyagot és cukrot tartalmaznak. A teofillin a központi idegrendszerre hat, sőt a vízkiválasztó hatása is a koffeinéhez hasonló.

De mint minden gyógynövény és serkentőszer, a tea túlzott fogyasztása is káros lehet. Valamint a túlzott áztatás. A teafüvet 3-5 percig célszerű forró vízben áztatni, mivel ekkor csak 3-5% cserzőanyag oldódik ki a fűből. Az elfogyasztott, nagyobb mennyiségű cserzőanyag székrekedést okozhat. A tea flórtartalma miatt a fogszuvasodás megelőzésében is hatásos. A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták. A kínai bölcsek szerint aki teázik, annak a szelleme tiszta és friss marad, ezen túl a tea elűzi az álmosságot.

A régi teaházak

A tea eredetileg a szerzetesek fárasztó elmélkedéseinek segítője volt, de hamar elterjedt a kolostorok falain kívül is. A társas érintkezés színterei már a régi Kínában a teaházak voltak, ahol tea mellett üldögélve kedélyesen társalogtak, filozofálgattak, olykor még sakkoztak is a férfiak. Elterjedésének oka, hogy Kína több tartományában nagyon rossz az ivóvíz, ezért forrázva, teával tették élvezhetővé. Kínán kívül először Japánban vált ismertté. A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel már a 8. században, termeszteni azonban csak a 12. században kezdték, mikor azt tapasztalták, hogy Kínában, ahol sok teát isznak, hosszú életűek az emberek. A hagyomány szerint az első cserjét Eiasai pap, a zen-buddhizmus első japán szektájának megalapítója hozta Kínából. Később a hajósok, kereskedők szétvitték az egész világba. Angliában honosodott meg leginkább. A kontinens meglepetésszerű gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház működött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá. Ma is világhírű teakeverékük, az Earl Grey eredetéhez legenda is fűződik. Receptjét a hagyomány szerint Grey gróf, az akkori miniszterelnök kapta az 1830-as években egy kínai mandarintól. A teázás szokása gyorsan beépült az angolok mindennapi életébe. Az erős teát kedvelték, cukorral, rummal, vajjal, tejjel, borssal és egyéb fűszerekkel ízesítették. Anglia már a 19. században a világ legnagyobb teaivó országa volt. London a tea világkereskedelmi központjává vált.

Gyógyteák

Magam újabb lépést tettem a teával való kapcsolatomban: a zacskós teától a kimértig hosszú út vezetett, de csupán egy lépésre voltak ettől az ellenőrzött gyógynövények. Az egyik üzletben leltem rájuk, ahol minden biotermék. A biocukortól kezdve a bioteán keresztül minden bio. De ez még semmi: a legnagyobb kaland és felfedezés számomra a saját gyógynövénykészlet. Párommal magunk is gyűjtünk ilyeneket, természetesen nem az utak mentén, hanem eldugott helyeken kutatunk utánuk. Cickafarkot földutak szegélyén és mezőkön keresünk, körömvirágot, mentát és citromfüvet a nagymama termeszt a kertben, akár csak rózsavirágot, s a százszorszépet a hétvégi házunk körül gyűjtjük.

Nem kis időbe került, míg átböngészve a teáskönyveket is, elsajátítottam a nagymama jó tanácsait. Mivel a növény nem minden része hatásos, tudni kell, mit gyűjtsünk belőle, melyik hónapban és napszakban. Én csak vízben oldódóakat szedek, olajban és alkoholban oldódókhoz még nem értek, és keneteket, kivonatokat készíteni sem tudok. Ez majd a következő lépés lesz talán, mindent csak sorjában.

Miután begyűjtöttük a növényeket, szeletelem őket, aztán szárítom. (Persze, mindig kiderül, hogy keveset szedtünk, mert már november elejére „elittuk” az összes, hosszas keresgélés után összegyűjtött teánkat. Mindig meg is fogadjuk, hogy legközelebb előrelátóbbak leszünk.)

Indián gyógyszer

A sok tea közt létezik egy Actimun nevezetű is, amelyet Dél-Amerika indiánjai már évszázadok óta ismernek, és betegségek kezelésére használják. Magasra nő, csodálatos virágokat hoz és akár 700 évig is elél, teának a fa kérgét használják. Évente egy-kétszer szedik le a belül vörösesbarna kérget, melyet apróra reszelnek, s teaként fogyasztják. A fakéreg csak 40 éves kora után éri el a gyógyászati célra is alkalmas hatóanyag-koncentrációt. Szűk fél évszázada figyeltek fel a tudósok arra, hogy a perui és bolíviai inkák a növényi kivonatot nagyon eredményesen alkalmazzák gyulladások, ízületi panaszok és daganatok kezelésére. Ezután megkezdődtek az intenzív kutatások a hatásosság igazolására és a hatóanyagok kiderítésére. A Dél-Amerikában őshonos, több néven, mint pl. Lapacho és Taheebo néven ismert fa kérgének széles körben elterjedt használata miatt Brazíliában nemzeti jelképnek számít. Mintegy százféle fa tartozik a tabebuia fajok közé. Az indiánok nyálkahártya- és bőrfekélyek, hasi panaszok, különféle daganatok, reuma, fájdalmak, asztma, fertőzések és legyengülés esetén alkalmazzák előszeretettel.

Még egy utolsó korty

Az ízek világáról jut az eszembe: egyszer teát készített hindu barátom. Fűszereset, sok tejjel. Eldöntöttem, hogy meglepem vele a családomat, és otthon is készítettem nagy lendülettel, lelkesen. A végeredmény az lett, hogy mindenki csupán egyet tudott belőle kortyolni, én kettőt. Aztán kiöntöttük. Ám a végső tanulság mégis csak az, lehetünk társaságban, egyedül vagy párban, elég, ha feltesszük a vizet, leforrázzuk a teát, ázni hagyjuk kicsit, megízesítjük, belekortyolunk, és már jobb is a közérzetünk. Legalábbis az én tapasztalataim ezt mutatják.