Panoráma

Ostyát tör a család

Mindenki írója. Gyermekeké, felnőtteké, férfiaké, nőké, szeretőké, szeretetteké, földön és föld felett járóké. Lackfi János a legolvasottabb és legtermékenyebb magyar vers- és prózaművesek s a legszellemesebb életművészek egyike. Köteteinek száma kétszer annyi, mint ahány éves, hiszen saját írásaival több mint hatvan, műfordításaival több mint harminc könyvet töltött meg. Milyenek a magyarok? Útikalauz kül- és belföldieknek című kötetével több ezer olvasó szívébe lopta be magát. Angol és bolgár fordításban is megjelent a könyv, amellyel tükröt tartva elénk minden kínunkat, nyomorunkat, jó és rossz szokásainkat is világgá kürtölte.
author
Szabó G. László

2021. december 24. 14:26

Lackfi János
Arccal az ünnep felé. - A szerző felvétele

Örkény István mondja egy vele készült interjúban, hogy magyarnak lenni voltaképpen egy hiányérzet. „Örök keresésben élünk. Leginkább persze a megmaradást keresve, vagy a hozzánk hasonló sorsúakat.” Változott a magyarokról alkotott véleménye 2012 óta, amikor a Milyenek a magyarok?-at írta?

Folyamatosan változóban van. Az idő bombázza. Bizonyos tulajdonságokat, küzdési formákat szétmorzsol, másokat kiélesít. Gasztronómiai ujjlenyomataink egy része nagyon látványosan változik. Életmódfüggő. Egy mai huszonévesnek, pláne egy tizenévesnek sok esetben nincs meg az életében a pörkölt-gulyás-kovászos uborka szentháromság, a klasszikus magyar ízvilág. Sokkal inkább a milánói makaróni vagy a pizza, hiszen az ő szülei nem voltak már otthon, ezért az ételfutár etette őket, vagy a menza. Ha az én generációmnak vagy a még fiatalabbaknak azt mondom, hogy disznóölés, még bejön egy határozott élménysűrűség, tragikum és komikum, részeg tántorgás hajnalban egy megboldogulni nem akaró több mázsás lény felett, aztán az együttlét öröme, ma már mégis inkább a szupermarket éltet bennünket. A mai huszonéveseknek már szent borzalom a disznótor. Sok minden változik, ami korábban evidenciának tűnt. Másrészt vannak mintázatok, amelyek nagyon tartósak, és generációról generációra öröklődnek. De ha humorral nézünk saját komplexusainkra, furcsaságainkra, akkor félig-meddig nyert ügyünk van. Ha valakivel bunyózom megveszekedetten, de ki tudok lépni magamból, miközben vörös fejjel püfölöm, akkor lehet, hogy elröhögöm magam, és nem fogom agyonverni sem, hanem megpróbálok kiegyezni vele egy döntetlenben. A humor erre is jó. Röhögve nem lehet olyan elszántan verekedni. Akkor nincs benne erő.

Mondja az egykori cselgáncsozó.

Mert a nevetés sok mindent old. Felröhögi az ember a slejmet, ami letapadt. Azt nem merném állítani, hogy a társadalom lelki kedélye mérhetően javult-e vagy sem a könyveim hatására, de hogy 78-80 ezer példányban elkelt ez a négy könyv, hogy milyenek is vagyunk mi, magyarok, azt mutatja, hogy képesek vagyunk görbe tükröt tartani magunk elé. Író-olvasó találkozókon pedig jókat nevetgélünk ezeken a dolgokon. Megnyugtató érzés, hogy annak, aki ugyanazoktól a lelki nyűgöktől szenved, mint én, segíteni tudok. Azt az élményt tudom nyújtani neki, hogy nincs egyedül.

Külföldi útjairól hazatérve le szokott szűrni valamit az „idegenbe szakadt” magyarokról? Hasonlítgat?

Nagyon izgalmas az identitásminták ütközését látni. A Svájcból hazajött magyar valószínűleg zsugoribb, mint az átlag magyar. Az Angliából hazatért, vagy csak látogatóba járó magyar talán zárkózottabb, furább, mint egy „belmagyar”. Nekem már az is nagyon aranyos, amikor az Ausztráliában élő magyarok azt mondják, hogy nagyon happy vagyok. A nyelvi mintázatok is összeolvadnak. Persze hallottam már Pesten is gimnazistát, aki felibe magyarul, felibe angolul beszél. Két lány egymás közt: „Jaj, olyan handsome ez a srác!” A nyelv élő lény. Igazából ezért sem féltem. Mindenki megteheti, hogy amit ő bántónak, gusztustalannak, ilyennek-olyannak tart a nyelvben, azt a szót nem használja. Ez is magyar szokás. Őrizni a nyelv tisztaságát. Kiakadni, felháborodni ezen talán azért hasztalan, mert a nyelv teljesen szuverén lény. Lehet, hogy amit mi most kárhoztatunk, tíz év múlva már senki sem fogja ismerni, de az is lehet, hogy megint visszajön divatba.

Visszatérve Örkényhez… Minden napra egy sztori című kötetében 365 eleven, ropogósan vidám vagy maróan szomorú történetet kap az olvasó. Alcíme is van a kötetnek: Egypercesek egy évadra. Örkény után szabadon, és talán nem véletlenül. 

Örkény nagyon nagy alap. Megszólalási mód. Nekem fontos az ő radikális humora. Bár egy kicsit pesszimista alapállásból fogalmaz, valahol mégis hisz az emberben. Tőle is, Krúdytól is sokat tanultam. 

Mario Vargas Llosát és Bohumil Hrabalt is a kedvencei között tartja számon. Utóbbival a „beszélőkéje” rokonítja. Fellépéseit a legjobb stand up-osok is megirigyelhetnék.

Ebben biztos benne van az is, hogy színpadra készültem. Operaénekes akartam lenni. Vonzott a színpadi pozíció. Gyerekként valósággal hajtott a feltűnési vágy. Folyton belepofáztam az órákba. Otthon is megvoltak a magam kis mondókái, poénjai, nyilván figyelemfelhívási célzattal. Állandóan bohóckodtam. Az egyetemen sem az a típusú tanár voltam, akinek megvan a maga belső világa, és ha törik, ha szakad, ő azt elő is adja. Fejen álltam, kézen álltam, énekeltem, kiabáltam, karaterúgásokat rajzoltam a táblára, vicceltem, anekdotáztam, kötöttem valamihez a szerintem fontos dolgokat életről, irodalomról. Közben figyeltem, mi az, ami átmegy, leesnek-e a tantuszok. Nagy iskola volt ez, én is rengeteget tanultam. Megéreztem egy kibogozhatatlan rendszert valahol a levegőben, és ha sikerült megtölteni tartalommal, tudásanyaggal, akkor elmondhatatlanul boldog voltam. A rengeteg fellépés alkalmával pedig sokszor úgy kerültem bevetésre, hogy egy hangosítás nélküli tornateremben ott ült több száz gimnazista, és meg kellett fognom őket. Egyébként a szüleim is jól beszéltek, az édesanyám hála Istennek él még. A stand up műfaját egyszerűen szeretem. Ott is az a jó, hogy az ember a saját életét, szakmáját olvasztja egybe a humorral, ami mindenkihez utat talál. Nagyon komoly mélységekig lehet humorral eljutni. Az a jó, amikor látom, hogy a befogadó egyik szeme sír, a másik nevet. És megint eljutunk Örkényhez, hogy milyen vicces, ami tragikus, és milyen tragikus, ami vicces.

Miben fűti erősebb szenvedély? Az írásban, mások tolmácsolásában, vagyis a műfordításban, netán egy színészi bravúrral felérő színpadi megjelenésben?

Az origóban az írás áll. Elsősorban írónak gondolom magam. Minden más e köré rendeződik. Szeretek tanítani, fordítani, kreatív íráskurzusokat tartani. Engem az irodalom és vidéke takarékszövetkezet tart el, nem kell nagyon másfelé elkalandoznom. Tartottam ugyan cselgáncsedzéseket is, értékeltem szociológiai kérdőíveket, voltak alkalmi munkák, igazán mégis az irodalomból tudok megélni. Nagy ajándék ez nekem.

A cselgánccsal miért hagyott fel?

Praktikus oka volt. Tizenöt évig csináltam. Aztán kiköltöztünk Zsámbékra, ott helyben nem volt klub, ezért egy barátommal Budaörsre jártam. Zsámbékon viszont elkezdtem focizni és kosarazni, a mozgás tehát megmaradt. A cselgáncsot már el is engedtem. Nekem örömzene a sport, kiengedem a fáradt gőzt. Sajnos öregszem és túlsúly is van rajtam, mert az elmúlt harminc évben nem sörösrekeszeket pakoltam, mint a másik csávó, aki bezzeg milyen jó kondícióban van!

A felesége nem ír?

Sosem írt.

Pedig írhatna, mert mindenről, a megismerkedésüktől fogva a házasságkötésükön át a családi történetekig lenyűgözően mesél. Izgalmas írói négykezes lehetne az első közös könyvük.

Gondolkoztunk már ezen. Idő kérdése. A feleségem művészettörténetet végzett, most bútorfestéssel foglalkozik, de templomkazettákat is festett már. Hatéves kislányunk mellett sok megbízást nem vállalhat még.

A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának a véleménye, miszerint a kortárs magyar irodalom nyolcvan százaléka kuka, hogyan érintette?

Nekem sem esett jól, mert én sem így gondolom. Nem is szerencsés az ilyen megszólalás. Felér egy hergeléssel. Nem ő az egyetlen, és nem is ez az egyetlen politikai oldal, amely ilyen keresetlen stílusban nyilvánul meg. De ezt is elfújja a szél. Annyira nem jelentős, mint amekkora vihart kavart.

Hat gyerek, négy unoka, plusz a felesége. Elkészült a karácsonyi ajándékokkal?

Nagyon készülök mindig. Julcsi lányunknak, a legkisebb gyerekünknek minden napra írtam egy adventi mesét. Az egész család sajnos nem tud összejönni 24-ére. Majd váltják egymást a gyerekek. Flódnit sütünk a zsidó felmenőim emlékére és oplatkát, vagyis ostyalapot a feleségem lengyel felmenőinek a tiszteletére. Megható érzés, amikor mindenki tör az ostyából, és bocsánatot kér a másiktól, ha megbántotta valamivel az elmúlt évben. Szeretetleveleket írunk egymásnak, ami ugyancsak szívet melengető, hiszen mindenki megírja, hogy miért szereti a másikat. A szaloncukrot is magunk csináljuk, házilag. Minél több módját igyekszünk megragadni a készülődésnek. Tíz nappal karácsony előtt már nem is vállalok fellépést. Próbálunk arccal az ünnep felé fordulni.

Még valami…

Regényt írt életük apró csodáiról. A család minden tagját megkérdezte, útjára engedheti-e a művet. S ők élve a beleszólás jogával arra kérték, ne adja ki a kezéből. Félre is tette a regényt. „Írok én még eleget” – nyugtatja magát.

A szerző a Vasárnap munkatársa

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Az Új Szó-stúdió vendégei (balról): Dudás Tamás, a Páneurópai Egyetem Gazdasági Karának dékánja és Gál Zsolt politológus, közgazdász, a pozsonyi Comenius Egyetem Politológiai Tanszékének oktatója (Miroslav Mikas felvétele)

Új Szó-stúdió: ki okozza az inflációt, Moszkva vagy Brüsszel?

alapok

Befektetők kontra infláció: már csak a részvény- és ingatlanalapok segíthetnek

parlament k

Ipsos: A koalícióból való kilépése óta csökken az SaS népszerűsége

vonatbaleset

Még nem végeztek a komáromi vasúti baleset következményeinek felszámolásával

Új Szó

Miről ír a keddi Új Szó?

f

KVÍZ: Mérd fel a tudásod ezzel a 8 kérdéssel!

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.