Németek ne harcoljanak a náci bűnök színhelyén

Rudolf Scharping védelmi miniszter megszemlél egy hadgyakorlatoReuters-felvétel Ha a szeptemberi választásokon ismét a CDU kerül hatalomra, Pflügerből állítólag külügyminiszter lesz. S akkor majd maga is győzködheti a közvéleményt: a háború már messze van, a (német) katonákat néha igenis megéri külföldi bevetésre küldeni.

Az emberek persze nem felejtenek. Elég, ha ránéznek a berlini parlamentre: a Reichstagot 1933-ban gyújtották fel a nácik, s bár az épületet azóta rendbe hozták, a kupoláját üvegből építették újjá. A rombolást el is tüntették, meg nem is; az „üvegemlékeztetőt” lehetetlen nem észrevenni.

– A szabadságért időnként megéri háborúzni. De nézzük például Afganisztánt: a kezdeti szolidaritás után a kormányzó szociáldemokraták bal szárnya, illetve a zöldek ma már egyáltalán nem kívánnak Amerikával együtt harcolni a terrorizmus ellen – magyarázza Pflüger. – A kemény katonai fellépéshez még a német koalíción belül sincs meg a többség.

Úgy tűnik, a közvéleménybe túlságosan is belesulykolták a békepárti leckét. Rolf Schumacher, a berlini külügyminisztérium igazgatóhelyettese szerint a németek gondolkodását három alapvető tabu határozza meg: német katonák ne avatkozzanak be a NATO területén kívül; ne harcoljanak ott, ahol a nácik bűnöket követtek el; ne vegyenek részt Európán kívüli akciókban.

Lassan ezek a tabuk is megdőlnek. Német csapatok ma már a koszovói vagy az afganisztáni békefenntartásban is részt vesznek. A Bundeswehr csupán egyetlen határt nem lépett át: harcoló alakulatokat sehová sem küldött.

– A német polgárok fokozatos meggyőzéséhez hozzájárult az is, hogy a kormány mindvégig óvatos volt, és igyekezett egyszerre nem túl sokat kérni – magyarázza Schumacher. S hogy a történelemről egy pillanatra se feledkezzünk meg, mindjárt hozzáteszi: a külügyminisztérium épületét annak idején a nácik építették, később pedig a keletnémet kommunista párt székháza lett.

Az óvatosságra jellemző, hogy a nemzetközi szerepvállalást a német hadsereg kambodzsai kórházépítéssel kezdte. Később aztán jöttek a buktatók: a macedóniai részvételt még a politikai pártoknak sem volt könnyű „eladni”, és Schröder kancellár végül kénytelen volt bizalmi szavazást kérni. A szavazást megnyerte, és a parlament jóváhagyásával a német katonák a Balkánon is megjelentek.

– Mi, németek nagyon különös helyzetben vagyunk. Nem tekintenek bennünket normális országnak, de elvárják, hogy normális országként viselkedjünk – ad ízelítőt a nehézségekből Hans-Ulrich Klose szociáldemokrata képviselő, a berlini parlament külügyi bizottságának elnöke. Szerinte Németország immár megbízható partnernek számít, bár elismeri, hogy a külföldi akciókról nemcsak a zöldeknél, hanem még a szocdemeknél is kemény vita volt. S a bonyodalmak korántsem értek véget. – Ha Irak ellen is nemzetközi katonai akció indul, Németország aligha maradhat ki belőle. Ám ez már tényleg rendkívül nehéz vita lesz...

Miért sikerült mégis aránylag könnyen meggyőzni a németeket az afganisztáni bevetés szükségességéről? Ez bizony nem a véletlen műve volt – ismét a történelem miatt.

– Míg Macedóniánál bizalmi szavazást tartottak, Afganisztánnál mindenki azt kiáltotta: gyerünk! Ekkor ugyanis, a NATO történetében először, életbe lépett az 5. cikkely. Márpedig ezt a cikkelyt éppen Németország számára találták ki – világítja meg a döntés hátterét Michael Rühle, a NATO politikai tervezési részlegének (német) vezetője. A szövetség legismertebb rendelkezése kimondja: ha bármelyik tagállamot támadás éri, azt a többi tagállam a NATO egésze elleni támadásként értékeli; ez a híres kollektív védelem. – Nyugat-Németország létezése az 5. cikkelyen alapult. Rengeteg külföldi katona állomásozott nálunk, valóságos „kaszárnya-állam” voltunk – idézi fel Rühle.

Ezért sikerült Schrödernek megértetnie, miért szükséges a feltétlen szolidaritás az Egyesült Államokkal. Egyelőre, legalábbis. A fő kérdés azonban az, meddig érvényes az 5. cikkely? Érvényes lesz-e Irakra is...? A német NATO-tisztségviselő véleménye egy-értelmű: ha hivatalosan életbe léptették a kollektív védelmet, azt hivatalosan vissza is kellene vonni. Amit persze Washington egyáltalán nem szeretne.

Hivatalból optimista Walter Stützle német védelmi államtitkár, aki mindjárt az elején elismeri: ha valaki annak idején közli vele, hogy egy napon tízezer német katona teljesít szolgálatot külföldön, biztosan nem hisz neki. Ám ez ma már valóság, és Stützle szerint a német polgárok megértették, hogy változott a világ, így aztán a politikai vezetők döntéseit is magukénak érzik.

– Nagy felelőtlenség volt Schröder kancellár részéről kilátásba helyezni a részvételt egy esetleges közel-keleti akcióban – érzékelteti Friedbert Pflüger, hogy azért a változásnak is vannak határai. Az ellenzéki képviselő felettébb szerencsétlennek tartaná német katonák felbukkanását ott, ahol ma is sok a holokauszt-túlélő.

Szemmel láthatóan zavarba jön Friedrich Riechmann, a Bundeswehr külföldi műveleteit irányító altábornagy, amikor szóba kerül a közel-keleti beavatkozás. – Hivatalosan senki sem kérte fel a hadsereget ilyen akció megtervezésére. Ez nagyon nehéz kérdés.

A szigorú tekintetű parancsnokkal csak egyetérteni lehet. Emlékezni, mégis továbblépni valóban nem könnyű. Pedig a németeknek van érzékük e kényes feladathoz. Berlin központjában szó szerint belebotlok egy újabb „üvegemlékeztetőbe”. Azon a téren, ahol a nácik 1933-ban zsidó és baloldali szerzők könyveit égettek el, egy üveglapon át üres, földalatti helyiségbe lehet lelátni. Könyvtárszoba ez, körbe fehér polcokkal. A polcok üresek.

Berlin–Brüsszel, 2002. május