Nem mások – de másak leszünk?

Akinek szülei-nagyszülei megélték a múlt század harmincas éveinek gazdasági válságát, az tudhatja: az akkori tapasztalatok egy életre szólóan meghatározták ama generáció gondolkodását, habitusát, a mindennapi léthez való hozzáállását.

Nos, vajon mi, a mai konzumvilágban élők – akiknek életébe tavaly tavasszal belerondított a Covid-19-pandémia – tudunk-e majd nem mások, hanem másak lenni, ha felülkerekedünk a fertőző vírus okozta világjárványon? Utána is még sokáig velünk marad-e egyrészt a sok bizonytalanság, másrészt a pazarló és elkényelmeskedett élet globálisan „természetes” igénye; vagy a koronaidők leckéin okulva fölfogjuk, hogy eljött a kimértebb jövő. Szaló Csaba egyetemi tanár, a brünni Masaryk Egyetem szociológusa vállalta erről a párbeszédet.

Tanár úr, az utóbbi tizenkét hónap tapasztalatainak eredményeként mennyivel több dilemma, netán aggály él önben, mint korábban?

Harminc évvel ezelőtt, az angliai Essex Egyetemen töltött tavasz során döbbentem rá, hogy a nyugati világ társadalomtudományának meghatározó kutatási témája nem a demokrácia, a nacionalizmus és a szegénység, hanem a klímaválság. Tavaly a nyár elején még élt bennem a remény, hogy a vírus okozta felfordulás elősegíthet egy kollektív tanulási folyamatot. Amelynek eredményeként a politikai és gazdasági döntéshozók – de a szélesebb körű nyilvánosság is – megérti, hogy a globálisanszorosanösszefonódottés a természettel egységes egészet alkotó emberi világunk súlyos válságban van. Úgy látom, erre az önreflexióra azonban nincs elég erőnk. Úgy akarunk élni, mint azelőtt, a járvány globális összefüggéseit pedig régi szokásaink szerint a szőnyeg alá söpörjük.

Milyen mélyen foglalkozik a szociológia azzal a társadalmi jelenséggel, miszerint az emberek manapság a rengeteg kétely miatt nemhogy a holnaputánt, hanem a holnapot sem látják kellő biztonsággal?

Felnőttként tisztában vagyunk az emberi lét végességével. Tudjuk, hogy meghalunk, s meghalnak szeretteink is. Ezt a bizonyosságot viszont nehéz elfogadnunk, menekülünk az ilyen gondolatok elől. A világjárvány felszínre hozta, hogy a modern, nyugati világban az emberek nagy része nem tud mit kezdeni azzal, ha valaki súlyosan megbetegszik. Vagy egyéb külső tényező miatt kisodródik a szorgalmon, a maximális teljesítményen alapuló és a jólét ígéretével kikövezett életpályáról. Túlságosan sokat dolgozunk, de lelkileg elkényelmesedtünk! Hagytuk magunkat elvarázsolni a képernyőkről ránk zúduló talmi ígéretekkel. Most ez látszik összeomlani: az ígéretek és ábrándok világa. Mindez a dühöt, az elkeseredettséget, a vakhitek és az esztelenség különböző formáit is gerjeszti és terjeszti.

A koronaidők legnagyobb kihívása, hogy milyen tanulságokat vonunk le önmagunk számára a világjárvány eddigi három hullámából? És talán a negyedik is jöhet…

A tudomány világában már évtizedek óta tudjuk, hogy fenntarthatatlan az az életmód, melyet az emberiség ezen a bolygón folytat. A mostani világjárvány nem meglepetésszerű, véletlen esemény, hanem például a globalizált állatkereskedelem, az őserdők feldúlásának és a mindent behálózó légi közlekedés előre jelzett mellékhatása. Persze, az oltóanyag felfedezése a pandémia leküzdésében hatalmas segítséget jelent, de nem állítja meg életvitelünknek azt az önpusztító folyamatát, melynek részeként a vírus megjelent és elterjedt.

A járványkezelés szabályainak és rendeleteinek betartása egy demokráciában – például Kína vasfegyelmével szemben – abban rejlik, hogy sikerült-e megnyerni az embereket azok betartására. E tekintetben a közép-európai régió kormányfői a helyzetük magaslatán álltak, vagy inkább a populizmust választva újraválasztásuk esélyeit fényezve levitézlettek?

Úgy tűnik, a demokratikus politika világában ma csupán egy dolog számít: a szavazók mozgósítása és megtartása. A vezető politikusok kampányfigurákká váltak, legfontosabb képességük a tömegekre ható kommunikáció. Csakhogy a járványt és annak társadalmi hatásait nem lehet az állami intézmények szervező ereje nélkül kezelni. Vagyis hát nem önfényező kampányokra meg politikai cirkuszra, hanem hatékonyan működő intézményekre, átgondoltan együttműködő döntéshozókra és felelősségteljesen kezdeményező szervezőkre van/lenne szükségünk. A helyi politikusokhoz, a helyi közösségekért keményen dolgozó polgármesterek és a munkatársaik szerezte bizalomhoz fűzök nagyobb reményeket.

Az értékrendünket is megváltoztató járvány uralta közhangulat milyen új szakmai ismeretekkel szolgál(hat) a társadalmat kutató szociológiának?

A világjárvány kitörése előtt úgy látszott, hogy a liberális demokrácia jogrendjén alapuló társadalmak hatékonysági és bizalmi válságára a tekintélyuralmi kapitalizmusra építő népi-nemzeti rendszerek jelenthetnek működő alternatívát. Utóbb viszont felvillanni látszik a tudomány és szakértői tudás által megalapozott, így hatékonyabbá tett és újra átgondolt demokráciák lehetősége, bár ennek is megvannak a maga rizikói. A igazságért és a tényekért vívott kulturális csaták ebből a szempontból rendkívül érdekesek. Akár a védőoltás körül kialakult értelmezési harc is jó példa erre.

Miért hiszünk a tudósoknak a fertőző epidémia dolgában, ellenben az égető klímaválság ügyében miért nem? Sőt, az utóbbira csak rálegyintgetünk!...

Talán majd ha egyre többen a saját bőrünkön is érezzük az éghajlat változásának közvetlen hatásait, akkor ráébredünk, hogy baj van! Ráeszmélünk, hogy a távolinak hitt válság a saját ajtónkon „kopogtat”.

Az emberek egyelőre tehát begyökeresedett felfogással absztrakt problémának tekintik a klímakrízist! Az egy éve tomboló víruskrízis arra legalább esélyt adhat, hogy komolyabban vegyük a környezetrombolás és a tagadhatatlan éghajlatváltozás elleni harc elkerülhetetlenségét?

Egyéni szinten ez rendkívül nehéz feladat. Például a mindent elborító és a természetet mérgező szemét gondját az államoknak, az intézményi szervező erővel rendelkező döntéshozóiknak kell kezelniük. Ezt a felelősséget egyébként a járvány is megmutatta. Egyénként választhatunk lelkiismeretes és tudatos viselkedési mintákat, de szólóban azok a víruskrízist sem oldják meg.

Kicsúszott a kezünkből a fejlődés és a fejlesztés ütemének párhuzama?

Sajnos, kicsúszott. S ezt már legalább ötven éve tudjuk, vagyis amióta a tudomány világosan beszél a gazdasági növekedés pusztító erejéről.

A pandémia előtti konzumidők mára elfeledtették velünk, hogy a megfontoltság, a mohósággal szembeni lemondás tudományának eszköze a mértékletesség és a cselekedeteink józan megítélése?

Igen, ez tényleg fontos. De pusztán az egyéni lemondás és szerénység példamutató ereje még nem tudja az emberiséget valóban kihúzni ebből a válságból. Ahhoz a hatalmas erőforrásokkal rendelkező államoknak és a globális korporációkra épülő testületeknek kell döntő módon összefogniuk.

A víruskrízis fegyelmet, a klímaválság megoldásokat vár. Mit sejtet a szociológia: képesek vagyunk megváltozni? Akár az önkorlátozás intelmét hirdető Gandhi szellemében is?

Az eliteknek, a gazdasági és politikai döntéshozóknak az önkorlátozás iránti hajlandósága kulcsfontosságú ebből a szempontból. És mivel ők is emberek, még van egy kis esélyünk. A második világháborút követő első évtizedekben lezajlott egy olyan kulturális változás, amely az önkorlátozás irányába hat. Ennek eredménye az ENSZ, a WHO, tehát az Egészségügyi Világszervezet, de az Európai Unió is.

Körbepillantva: a gyerekeinknek, unokáinknak ma már nincs más lehetőségük, mint megtanulni alkalmazkodni és túlélni? Kissé sarkítva: visszaülni a kerékpárra és megtanulni újra akár gyertyát önteni, mert például a klímakrízis okozta viharok miatt előfordulhat, hogy talán napokig sem lesz villany?

Igen, ezért is lehetnek ma nagyon fontosak az alternatív pedagógiákkal élő iskolák. Ahol megtanulni zoknit kötni ugyanolyan fontos feladat, mint bevágni az egyszeregyet. De hozzátenném, hogy a kerékpárok meg a gyertyák mellett azért ott lesznek a napelemek, az esővízgyűjtő és abból paradicsomot termesztő automaták is.

A mostani vakcinanacionalizmus után a klímaapartheid is ránk virradhat?

Nehéz ezt elfogadnunk, de annak ellenére, hogy van országzászlónk és hadseregünk, mégis a városállamok szintjén működünk. Közép-Európa országai, és ebből a szempontból Ausztria sem kivétel, a globálisan jelentéktelen fővárosaik köré szerveződő kis társadalmak. A járvány most világossá tette, hogy az egyes országok népességének nagysága, az idősek és fiatalok aránya és az ehhez kapcsolódó társadalmi folyamatok kezelhetőségének lehetőségei rendkívül fontosak. A 25-30 milliós népesség az a határ, amely jelenlegi világunkban már számít – feltéve, ha az élénk gazdagsággal és katonai vagy gazdasági erővel társul. Ez ugyanakkor meg sem közelíti Kína és India egymilliárd 300 millió fölötti vagy az Egyesült Államok és Indonézia 300 millió körüli népességét. A vakcinanacionalizmus jelensége szintén világossá tette, számunkra szó szerint életfontosságú, hogy az Európai Unió része vagyunk. Unokáink klímaviharokkal, aszályokkal, víz- és energiahiánnyal meghatározott jövője szempontjából ugyanígy meghatározó lesz az is, hogy Európa, ez az 500 milliós népességű laza államszövetség mivé fejlődik a jövőben.

Noah Harari a Homo deus című könyvében a három legsürgetőbben megoldandó problémaként a klímaválságot, a szociális egyenlőtlenséget és a munkapiac széthullását említi. Ön szerint hiszünk még a humánumban, ami a vírusjárvány elültével mindhárom területen segíthetne?

Ez a világjárvány egy súlyos globális társadalmi válság újabb epizódja. Már éppen kezdtük elfelejteni a 2008 körüli globális pénzügyi összeomlást és annak tanulságait, amikor kaptunk egy újabb jelzést: fogjuk vissza a globalizációt, törekedjünk a regionális együttműködésre. A mindent eladható áruvá alakító, rövidlátó gazdasági spiritualitás helyett a hosszú távú társadalmi folyamatokat is figyelembe vevő stratégiákra van szükségünk. Ha képesek leszünk csak a negyedévenként kitermelt haszon világán távolabbra tekinteni, akkor majd újra kinyithatnak a helyi gyógyszergyárak, a helyi cukorgyárak vagy éppenséggel a papírgyárak…

Tanár úr, már régebben is észrevettem, hogy ön rendre „ómódi” füzetkébe, egyszerű puha belű ceruzával jegyzetel. Már elöljáróban megtanult nemet mondani a mai idők nem éppen szükségszerű modernebb vívmányaira?

Dehogy! Sajnos, szükségszerűségből én is a számítógép képernyője előtt töltöm napjaim nagy részét. De amikor tehetem, kézzel jegyzetelek. A ceruza sercegése a papírlapon a közvetlen tapasztalás, a figyelem és az odafigyelés más minőségének ajándéka.