Nem kerülte a bajt

Dallamosan csengő dupla keresztnév: „Vittorio Emanuele”.

Ha nem is feltétlenül az olasz királyi család, az ezeréves Savoyai-ház említése kapcsán, de a II. Viktor Emánuel uralkodó nevét viselő hatalmas, travertínóból és márványból faragott emlékmű, a „Vittoriano” kapcsán már biztosan mindenki hallotta a két név összetételét. A „haza oltáraként” emlegetett monumentum, amelyet az egyesített Olasz Királyság első koronás főjének tiszteletére, a 20. század pusztulása előtt, mintegy röpke öt évtized alatt húztak fel, a Piazza Venezia és a Capitolium között egyfajta megkerülhetetlen tájékozódási pontként magasodik ki a nyüzsgő római forgatagból.

Akkor, amikor hosszú várakozás után 1935-ben véglegesen átadták, már egy másik Viktor Emánuel – uralkodói sorban a harmadik ezen a néven – ült az édesapja, az I. Umbertó király meggyilkolásával megüresedett itáliai trónon. Az elődök szellemisége azonban tovább élt, sőt, jóval messzebb mutatott az 1861. március 17-én létrehozott modern olasz királyság alapkőletételénél: a Viktor és Emánuel keresztnevek különböző – hol Amadéval, hol Károllyal történő – párosításai a Savoyai-ház akkor még a történelmi Savoya uralkodó hercegeként, később szárd-piemonti királyként regnáló tagjai körében már a 17. század óta népszerűségnek örvendtek, bár maguk a viselői már annál megosztóbb figurák voltak. Többnyire (pfalzi, spanyol, lengyel, osztrák) örökösödési ügyekkel magyarázott hadviseléssel telt évszázadok, hangzatos címzetes királyi titulusok külpolitikai bravúrként számító elismertetése, korai halálok és váratlan lemondások, sokszoros vagy éppen rangon aluli házasságok, botrányos és konszolidált félrelépések, gyermekként trónra lépő, vagy apjukat bebörtönző utódok – csak néhány a reprezentatív felsorolás gyöngyszemeiből.

Tehát két régi olasz/piemonti ke­resztnév, amelyek egyike sem tren­di már a jelenkori Olaszországban. Pedig magának a Viktor Emánuelnek nem csak szép a csengése, hanem a jelentéstöbblete sem elhanyagolható. II. Viktor Emánuel ugyanis az olasz egység megteremtője volt, aki tizenkét év alatt összefogta a csizma korábban egymást ádázul gyűlölő kisebb-nagyobb államait. Nála jelentősebb, maradandóbb és fontosabb uralkodó nem termett a Regno d’Italia ege alatt. Ükunokája, Viktor Emánuel éppen miatta kapta az elődök bejáratott nevét, amikor 1937. február 17-én, a dél-olaszországi Nápolyban megszületett. „Viktor Emánuel vagyok.

Savoyai Viktor Emánuel vagyok. Voilá! Hercegnek hívnak” – ő maga ilyen etűdszerű könnyelműséggel, az egykori trónörökösi fejezettel és trónkövetelői ambíciókkal nem sokat vesződve intézte el a dolgot Az utolsó koronaherceg című, tavaly bemutatott Netflix-dokumentumsorozat nézőinek (kritikánk az Új Szó augusztus 31-i számában jelent meg), akik nem kimondottan a patinás, egy ponton már nehezen követhető múlttal, hanem egy 1978-as tragikus incidenssel ismerkedhettek meg. Az utolsó olasz királyi pár, az 1983-ban elhunyt, mindössze egy hónapig uralkodó II. Umbertó és a 2001-ben elhalálozott, híresen szép Mária José egyetlen fiúgyermeke, Viktor Emánuel ellen ugyanis eljárás indult egy német fiatalember cavallói meggyilkolásával összefüggésben, a Korzika partjai közelében fekvő kisebb mediterrán szigeten történt tragédia ügyében végül felmentették – de többször meghurcolták, börtönbe zárták, a botrány hullámai pedig maga alá temették.

Rossz fát nemcsak polgári személyek, hanem koronás családok tagjai is tehetnek a tűzre. Skandalumba keveredett az utolsó olasz trónörökös, irgum-burgum! – gondolhatjuk egyik-másik archív híranyagot látva, csakhogy Viktor Emánuel, Nápoly egykori, majd címzetes hercege a család fekete bárányaként mintha szabályosan kereste volna a bajt. Ha a mondott Dirk Hamer-gyilkosság vagy egy kiszivárogtatott beismerő vallomás nem lenne önmagában elég súlyos billog az életén, miként lehet reagálni a csalás, a tiltott szerencsejáték szervezése és a prostituálthálózat működtetésének vádjára? Esetleg, Andersen meséjéből vett mondással: a császár – pontosabban a majdnem-király – meztelen.

Gyászolja-e az olasz nép az utolsó koronahercegét? Aligha, hiszen a herceg, aki a Savoyai-ház közleménye szerint február 3-án, múlt szombaton, a svájci Genfben hunyt el, élete javarészét a hazájával szomszédos luxusparadicsomban, Svájcban töltötte feleségével, Marina Ricolfi-Doria svájci olimpiai vízisíbajnokkal (gyermek- és fiataléveiben pedig portugáliai emigrációban élt). Persze, a távolságtartás és elutasítás gyökere sokkal mélyebb: az olaszok 1946-ban népszavazáson határoztak arról, hogy eltörlik a monarchia intézményét, helyette létrehozzák a liberális és kereszténydemokrata Olasz Köztársaságot. Sokan nehezteltek a királyi családra amiatt, hogy támogatta Benito Mussolini fasiszta vezetőt a második világháború előtt és idején, valamint amiatt is, hogy tagjai 1943-ben elmenekültek Rómából az Olaszország egyes részeit megszálló német haderő elől. Az olasz alkotmány sokáig arról is rendelkezett, hogy a Savoyai-ház férfi leszármazottai nem léphetnek az Olasz Köztársaság területére, a tilalmat végül 2002-ben törölték el. Viktor Emánuel, illetve az egyetlen fia, a bulvársztárrá zsugorodott Emánuel Filibert akkor térhetett vissza először a dél-európai államba. Az uralkodócsalád soha nem mondott le trónigényéről, és ha úgy hozta a kínálkozó alkalom, örömmel vívott méltatlan szélmalomharcokat. Nyilván az egykori bankári és fegyvernepperi múlt, az iráni sahhal ápolt szoros barátság és az antiszemita megjegyzések sem formálták kedvező irányba a Viktor Emánuellel kapcsolatos széljárást.

Szinte már el is felejtettem, hogy egyszer volt szerencsém találkozni vele. Pedig az alkalomról és a napról képtelenség megfeledkezni: Habsburg Ottó, az utolsó osztrák-magyar trónörökös temetése, 2011. július 4-én. Idősnek láttam az akkor hetvenes évei kezdetén járó volt koronaherceget, aki Európa krémjével – a regnáló uralkodókkal és hivatalban lévő állam- és kormányfőkkel teli padsorok utániak egyikében – foglalt helyet a bécsi Stefflben, ahonnan százezrek kísérték utolsó útjára az elhunytat. Szívélyes, talán cseppet nyájas és vállaltan meglepett volt, amikor egy budapesti kamasz felismerte a gyászszertartás után, gondolom, ezért adott aláírást az egykori autogramgyűjtő füzetembe. Csak akkor, amikor behatóbban ismerkedtem meg a Savoyai-ház közelmúltbeli történelmével és kerültem kapcsolatba európai uralkodócsaládok tagjaival, eszméltem rá: az olasz monarchia egyik utolsó tényleges szereplője nem csak botrányhős, hanem még több rokona szerint is kellemetlen alak volt.