Ne hagyd abba, mesélj még, nagypapi!

A nagyszülő és unokája közötti szeretetteljes kapcsolat mindkettejük számára sok önzetlen öröm, kedves emlék és hasznos tudás forrása lehet. Miközben szüleivel a gyerek gyakran konfliktusokba keveredik (a lámpaoltás idejének betartása, a fogmosás muszájtevékenysége és a lecke kikérdezése miatt), a nagyszülői szerephez a szelíd békéltetés illik leginkább.

A családi egység megteremtéséhez és megtartásához persze szükséges, hogy a nagyszülők ne valljanak a szülőkétől gyökeresen eltérő nevelési elveket, illetve hogy az ezzel kapcsolatos viták ne a kicsi jelenlétében törjenek ki. Az alapelvek egymáshoz csiszolásakor inkább a nagyszülőknek kell alkalmazkodniuk; ha ez sikerül, a család legidősebb generációja jelenthet egyfajta finom ellensúlyt a szülővel szemben. Ez legtöbbször az engedékenységben nyilvánul meg, hiszen a nagyszülő–unoka-viszonyt kevésbé terhelik meg a mindennapos, apró harcok. A nagyszülők különösen a mesélésen keresztül kerülhetnek közel unokáikhoz. Akár a saját életükből merítenek, vagy fejből mondják, akár könyvből olvassák a történetet, meg-megreszkető hangjukból áradó jóságuk, választékos kifejezésmódjuk különös varázzsal tölti meg a szereplők kalandjait. A vidéki nagyszülőknél töltött nyarak kikapcsolódást jelenthetnek a szülőknek, és a vakációkra a gyermek egész életében boldog nosztalgiával gondolhat vissza. Az egyedülálló kapcsolat kialakulásához rendszeres és gondoskodó törődést kell nyújtanunk a nagyszülőknek. Ha nem él egy fedél alatt a család három generációja, látogassuk őket minél gyakrabban, és segítsünk gyermekünknek megismerni őket! Ha a nagyszülők távol laknak, két találkozás között meséljünk gyermekeinknek róluk, fényképeken keresztül elevenítve fel életüket! Tegyünk akkor is így, ha már nincsenek köztünk! (-gg-)