Nagyanyai örömök, avagy mit nekem irigység, rosszindulat, acsarkodás

Amióta megszületett az unokám, másképp értékelem nemcsak a környezetemben történeket, hanem a világ dolgait is. Az ugye, természetes, hogy fokozottabban élem és érzem át mindazt, ami vele kapcsolatos, hogy órákon át képes volnék megfigyelni álmát, ébrenlétét, egyre megy. Az is rendjén van, hogy amikor csak tehetem, felszállok a Dunaszerdahelyre (a menetrendet fejből fújom) tartó vicinálisra, ám nem biztos, hogy az is normális, hogy szinte elvonási tüneteim vannak, ha néhány napig nem látom. Azt, hogy a fényképezőgépes mobiltelefonomnak hála állandóan fotózom őt, jól megértik a friss nagyszülők, és biztosan nem tartanak bolondnak azért, mert újabban magnóra rögzítem unokám örömteli rikkantásait, gügyögését. Mindezt csak azért, hogy ne érezzem hiányát, ha épp nem lehetek vele, mellette. Szerencsére, a családom többi tagja megértéssel fogadja kiruccanásaimat. Megjegyzem, ők sem járnak rosszul, ha hetente egy-két éjszakára magukra hagyom őket. Hiszen egyrészt nem utasítom rendre egyiküket sem az asztalon hagyott morzsák, mosatlan poharak stb. miatt, másrészt (némi bűntudattól vezérelve) kedvenc ételeikkel kenyerezem le és kárpótolom őket.

Kisunokám mellett okosabban kezdtem élni. Annyira eltölt a szeretet érzése, hogy lelki nyugalmamat nem kezdi ki az emberi irigység, rosszindulat, acsarkodás. És kimozdultam a szoba négy fala közül, mert a mozgás köztudottan jót tesz testnek, léleknek egyaránt. Eddig csak elméletileg voltam otthon a témában, a séta untatott, idegesített, ám amióta megszületett a baba, rendszeresen sétálok vele. Több órán át. Szélben és napsütésben, hiszen a babát, ugye, levegőztetni kell. A kisközség utcáiban ismerősként köszöntöm a helyieket, pontosan tudom, melyik portán hány kutyát tartanak, s melyik ugat meg minket, látom, ki jár ki rendszeresen a temetőbe, mert az a kedvenc útvonalam, a járműmentesség miatt. Néhány napja persze, másképp nézem a csallóközi tájat. A kertekbe bekukkantva azt nézem, vajon a baromfi szabadon kapirgál-e, avagy ketrecbe kényszeríti őt a gazda. Az út helyett tekintetemmel az eget vizslatom. A madarak röptét lesem, nem marad-e le valamelyik a többitől, vagy a kimerüléstől nem zuhan-e a szántóföldre. S nincs-e valahol egy elhullott madártetem, nehogy arra vigyen az utam.

Lehet, hogy nevetséges, amikor arról áradozom a kollégáknak, életemben átértékelődött a fontossági sorrend, és hogy mennyire boldogít a baba rikkantása, gügyögése. Meg is jegyezte az egyik, hogy miért csodálkozom ezen, hiszen a lányaim is biztosan pont ilyenek voltak.

Lehet, ám egy unoka más. És mert neki nincs még, nem sejti, milyenek a nagyanyai örömök.