Most, hogy a nyuszik ideje jő el, mikikkel borítjuk a sütit

Ahogy elnézem kis családomat, egyre erősödik szakácstudományomba vetett hitem, konyhatündéri önbizalmam. Néhány éve élvezem a főzést, szívesen böngészem a szakácskönyveket, olvasgatom, próbálgatom a képes lapokban közölt receficéket. A leveseket magam is imádom, a legegyszerűbb és legolcsóbb rántott levestől a bonyolultabb borscson át bármi jöhet, még az ír halleves is. Ünnepek előtt belevetem magam a szakácskönyvrengetegbe, előbányászom a régebbnél régebbi, nőknek szerkesztett lapokat, nézegetek, olvasgatok, tervezgetek. Az ebéddel, vacsorával nincs gond, legföljebb a bőség zavara kerít a hatalmába. Karácsonykor a lencseleves meg a hal adott, legföljebb különféle salátákat kell kreálni, az maga is élvezet, hát még amikor azt látom, minden eltűnik a tálakról. Húsvétkor sonka dukál, ugyancsak különböző salátákkal, másnap ugyancsak finom falatok, gombszakadásig, nadrágszíjeresztésig, amíg a lyukak el nem fogynak, akkor az egészségtelen, de kellemes szundikálás van soron.

Igen ám, de nem ünnep az ünnep torta, sütemény nélkül. Ez már keményebb falat – legalábbis nekem. A húsvéti kelt, fonott kalácsok minden színes fotón csodás látványt nyújtanak, de a dagasztás, a kelt tészta sodorgatása, idomítása nem az én műfajom. Olyankor – egyszer-kétszer kipróbáltam – mindig úgy érzem, lisztfürdőben úszik a konyha, rajtam, hozzám tapad a tészta, nem lesz ebből semmi, ráadásul a kézügyességem is hagy némi kívánnivalót maga után, sohasem sikerül olyan csinosra, sőt még a távoli rokonához sem hasonlít. Ezzel tehát nem bajlódom. Az interneten bejgliszabályt is találtam, az enyém, hiába tartottam be betűről betűre, megrepedezett. Erről is lemondtam. Maradt néhány gyümölcsös, krémes-kókuszos, esetleg mézes-krémes. A csokiöntet főzését sem imádtam, holott a legtöbb süti tetejére az dukál. Szép fényes, sima csokibevonat. Ehhez is kerestem néhány alapreceptet, de az egyik összekeveredett a krémmel, a másik túl édes volt, a harmadik cseppfolyós. Mikulás után viszont végre fény derült egy csalafintaságra. Ott állt a sok csokimiki, azt nem mondhatom, hogy a kutyának se kell, mert nekünk már nincs házőrzőnk, más kutyáját meg nem kínálom csokoládéval, de a nagy csokievő is fittyet hányt rájuk. Némi nyomozás után kiderült a turpisság: a csokimiki csak utánzat, barnának barna, de annyi köze van a csokoládéhoz, hogy mellette hevert a polcon. Most a nyuszik ideje jő el, gondolom, abba sem fektetnek több eredeti alapanyagot, mint téli párjába, hát megoldódik a csokiöntet nevű kérdés. Télen a nyuszikkal borítjuk a süteményt, tavasszal a mikikkel, kipróbáltam, egyszerűbb, gyorsabb, és egy-két kanál kakaóval dúsítva igazi csoki, nem máz.