Mitterrand és a kelet-közép-európai térség stabilitása

François Mitterrand 1988-ban induló második elnöki periódusa a Kelet-Közép-Európa irányában tanúsított fokozott figyelem jegyében kezdődött: „Induljunk merészen Kelet-Európa felé.

Magyarországon nemrégiben a megújulást célzó igazi hatalomátvétel ment végbe, amit fontos, hogy sürgősen megerősítsünk. Javasolnunk kell, hogy kössön velünk nagy jelentőségű pénzügyi és politikai egyezményt, és nem szabad hagynunk, hogy a [Német] Szövetségi Köztársaság egyedül lépjen ott fel” – mondta az elnök egy héttel újraválasztása után különleges tanácsadójának, Jacques Attalinak. 1988 nyarán a francia elnöki hivatal és a Miniszterelnökség együttes munkával ki is dolgozta a „Kelet” felé nyitás új politikáját, amelynek fő mozzanataként elnöki látogatást terveztek Kelet-Közép-Európa majd minden országába. A francia diplomácia Románia kivételével minden szovjet blokkbeli országgal a legmagasabb szinten kívánt párbeszédet folytatni: Dumas külügyminiszter Prágába látogatott. Fogadták a szovjet, a jugoszláv és a lengyel külügyminisztert. 1988. novemberben Grósz Károly magyar miniszterelnök és pártfőtitkár érkezett Párizsba, ahol ismertette vendéglátóival a magyar vezetés társadalmi-gazdasági reformtörekvéseit és nyitási politikáját. Mitterrand 1988. novemberben Moszkvában, míg decemberben Prágában tárgyalt. A francia elnök 1989-re előirányzott tervei között szerepelt Bulgária, az NDK, Lengyelország és Magyarország meglátogatása is. A régiónk addigi történetében példátlan francia államfői látogatássorozat a kortársak számára Párizs „keleti politikájának” radikális megváltozását jelezte. Az emberi jogok helyzete miatt élesen bírált Ceausescu vezette Románia tudatos kihagyása a programból a francia−román kapcsolatok 1980-as évek elejétől megfigyelhető lehülésének volt köszönhető.

A francia vezetés által 1988 szeptemberében elindított keleti nyitás hatását a magyar diplomácia is érzékelte. A magyar−francia politikai kapcsolatok valóban sűrűbbé váltak: 1989. februárban Laurent Fabius a Nemzetgyűlés elnökeként Magyarországra jött. A francia parlamenti bizottságok küldöttségei gyakrabban látogattak Budapestre (például a Nemzetgyűlés pénzügyi és a Szenátus jogi bizottságának delegációi). 1989 áprilisában az Államtanács elnöke is Magyarországra utazott. A miniszteri tárcák közti kapcsolatok szintén megélénkültek: magyar miniszterek párizsi útjai mellett a francia külkereskedelmi, közlekedési és belügyminiszter is Budapest vendége volt. A párizsi magyar nagykövetség a francia Külügyminisztérium illetékesei részéről tapasztalható hozzáállás megváltozásáról tudósított. Francia oldalról a korábbiaknál sokkal erőteljesebb, minden területre, vagyis a politikai mellett a gazdasági-kereskedelmi, a műszaki-tudományos és a kulturális területekre egyaránt érvényes együttműködési szándék nyilatkozott meg: sűríteni kívánták a politikai találkozókat, és a küszöbön álló elnöki látogatás „utógondozására” szakminiszteri tárgyalásokat javasoltak. Kapcsolatfejlesztési törekvéseik bizonyítására Mitterrand látogatását is mielőbb realizálni kívánták. Kinyilvánították, hogy „szilárd elhatározásuk” az 1989-ben lendületesen folyó magyar és lengyel reformfolyamatok támogatása. A francia külügy azt sem titkolta, hogy e két országot kiemelten kezeli. Magyarország európai integrációs törekvéseinek francia támogatását ekkoriban minden lehetséges alkalommal hangsúlyozták. Noha 1989 tavaszán a francia gazdasági körök aggodalma Magyarország esetleges destabilizálódása miatt csökkentette érdeklődésüket az együttműködés iránt, az őszi hónapokban a magyar diplomácia már ezen a téren is növekedést regisztrált, különösen a banki szférában.

A francia kormányzatot és a politikai osztályt egyaránt váratlanul érték az 1989-ben drámai gyorsasággal zajló kelet-közép-európai események. A párizsi megfigyelők bizonytalannak látták térségünk helyzetét. Tartottak ugyanis attól, hogy az infláció és a vásárlóerő csökkenése miatt megnövekednek a társadalmi feszültségek, és elszaporodnak a munkabeszüntetések. Francia ellenzéki és kormányerők egyaránt óvtak az ellenőrizhetetlen, krízisszerű folyamatoktól, és kiszámítható, fokozatos, békés átmenetet ajánlottak. A francia külügyminisztérium elemzői attól is tartottak, hogy a szovjet uralom évei során lefojtott nemzeti-nemzetiségi ellentétek annak megszűnése után hirtelen a felszínre törnek, különösen román−magyar viszonylatban. E bizonytalanságokra keresett megoldást a francia elnök 1989 végi váratlan kezdeményezése.

Az 1989. december 31-én elmondott televíziós köszöntőjében Mitterrand meghirdette az általa – szakértők megkérdezése nélkül – kidolgozott Európai Konföderáció nevű tervet. Ez az intézmény magában foglalta volna a kontinens összes országát, lehetővé téve „állandó kapcsolatukat, a békét és a biztonságot”. A belépés feltételeként az egyes országok pluralista és demokratikus intézményrendszere volt csupán előírva. A francia elnök elképzelései szerint ez a konfödráció olyan politikai és intézményes keretet jelentett volna, melyen belül az Európai Gazdasági Közösség alapvető viszonyítási pontként szolgálna olyan országok számára is, melyeknek teljes körű integrációjára csak a távoli jövőben kerülhetne sor.

A Mitterrand-féle terv a kelet-közép-európai térség stabilitását is növelni kívánta, hogy elkerülje a „robbanást és a visszatérést 1919 Európájához”... A francia külpolitika ugyanis, amint fentebb is jeleztük, tartott a kommunizmus évei alatt lefojtott nemzeti-nemzetiségi ellentétek robbanásszerű feltörésétől. Ennek a veszélynek az elhárításához kívánt hozzájárulni az 1990. január 18−19-én Magyarországra látogató Mitterrand. Budapesten elmondott beszédében vendéglátóinak helyeslése közepette kinyilvánította: a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása meghatározó jelentőségű, ha el akarjuk kerülni azt, hogy megkérdőjelezzék a Versailles-i szerződésből vagy a második világháború után létrejött megállapodásokból öröklött határokat – még ha ezek a szerződések és megállapodások tökéletlenek is. Ebben minden európai ország egyetértett a helsinki tanácskozáson. Magától értetődő, hogy ahol kisebbségek vannak, azoknak jogaik teljes birtokában kell lenniük. E kijelentést a Ceausescu 1989. decemberi bukása után számos kérdésben igen megosztott román politikai élet egységesen visszautasította, újra kiélezve a francia−román diplomáciai viszonyt. A hatalmas román tiltakozást látva a francia külügy később tartózkodott attól, hogy az erdélyi magyar kisebbéggel kapcsolatos Románia és Magyarország közötti vitában valamelyik fél mellett nyíltan kiálljon.

Pedig a magyar kormányzat erőteljesen törekedett rá, hogy a francia vezetést rávegye az erdélyi magyar kisebbség ügyének támogatására: „reméljük, hogy Franciaország minden befolyását latba veti, hogy az emberi jogok általános védelme jegyében a határainkon túl élő magyar kisebbség élhessen kollektív és egyéni jogaival”, olvashatjuk Antall József miniszterelnök 1990. június 22−23-i párizsi látogatására készített tárgyalási tematikában. A magyar tárgyalók el kívánták fogadtatni azt az elvet, hogy „a kisebbséghez való viszony, a pozitív diszkrimináció legyen a belépő Európába”. A kisebbségi jogok kartájának elfogadását magyar részről ugyancsak erőteljesen szorgalmazták. Mindhiába. Amint brit külügyi források is a magyar diplomácia tudomására hozták, a koppenhágai emberi jogi találkozón éppen a francia diplomaták – a román delegációval szorosan együttműködve – játszottak központi szerepet a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak rögzítésére irányuló magyar törekvések keresztezésében. Az e téren megmutatkozó francia elutasításon az sem változtatott, hogy a francia részről az 1960−1970-es években különleges figyelmet kapott, frankofil országként számon tartott Románia belpolitikai instabilitása miatt a francia kormány, az ellenzék és a pénzügyi körök hosszú távú elképzeléseiben egyaránt bizonytalan tényezőként szerepelt, felértékelve ugyanakkor a magyar kapcsolatot.

Kecskés D. Gusztáv