Érdekesnek ígérkező családi riportra indultam, előre megfogalmazott kérdésekkel készültem hát, pontosan tudtam, mit akarok. Az eperjesi (Prešov) bérház elé a megbeszélt időben érkeztem, két tíz év körüli gyerek várt rám, s nagy szeretettel kísértek fel a lakásba.
„Mitől vagyok én rosszabb ember?”
BÜSZKE SZÜLŐK
A szülők büszkén mutatják a jó jegyekkel teleírt éves kiértékelést. A konyhaasztalon sorakoznak a bizonyítványok egyetlen igazolatlan óra nélkül. Mária (14), Klára (13), Zoltán (11), Erika (9) remekeltek az iskolában. Nem okozott csalódást a legkisebb, Jozef sem, aki négyévesen megkezdte a zeneiskola első évét, hiszen már egy éve csak hegedűt szeretett volna, nem kellettek a játékok, nem nézi a tévét, és most a két nagyobbal, Erikával és Zoltánnal majd együtt járhat a délutáni zeneórákra. Zoltán zongorázni tanul, a második osztályból egyenesen a negyedikbe lépett. Erika csellózik. „Tetszik látni, teljesen normális gyerekeim vannak, de mi lesz velük, mire kellene őket felkészítenem? Egyszer jöhet egy olyan időszak, amikor, ne adj’ isten, mert itt a fiatalok gyűlöletben nőnek fel, valami baj történik. És akkor mi lesz? Egymást fogjuk gyilkolni? Miért? Mi a mi bűnünk? Hogy romák vagyunk? Én romának születtem és nem szégyellem. Hisz akkor az édesanyámat és az édesapámat is szégyellenem kellene. Őket pedig sosem fogom. Nagyon boldog vagyok, hogy olyan fantasztikus asszony volt az édesanyám. Nem, nem értem, minek alapján kellene nekem visszahúzódva élni. Az én családom nem szeretne politikai menedékjogot kérni, nem tartozom azok közé, akik ilyen úton szeretnének kijutni külföldre. Azon viszont gondolkodom, hogy ha EU-tagokká válunk, munkát vállalok külföldön. A munkától nem félek, a gyerekekért megtenném! Igen, a gyerekek miatt. Itt a városunkban az ismerősök tudják, ki vagyok, nincs is senkivel semmi probléma. Ám nem ismerhetek mindenkit, és engem sem ismerhet mindenki. Itt a lakótelepen elég gyakori, sajnos, hogy a roma gyerekek futva menekülnek egy-egy csoport fiú elől. Ami azelőtt szinte sosem fordult elő, most egyre gyakoribb jelenség, hogy a játszótéren a kisgyermekes anyukák rászólnak csemetéikre, hogy azzal a gyerekkel ne játssz, az cigány. Mi a megoldás? Ne engedjük ki a gyerekeinket a lakásból? Azt hiszem, ilyen gyerekkort és ilyen jövőt senki sem szán a gyermekeinek! Úgy gondolom, hogy a társadalom ezzel a problémával nem igazán törődik. Politikusaink gyakran előhúzzák a romakérdést, de nézzük meg, hová jutottunk az utóbbi tíz év alatt. Sokkal nagyobb a gyűlölet, mint annak előtte volt. A társadalom szükséges rossznak tekint minket. Még a legalantasabb munkára sem hajlandók romákat felvenni. Már szemetesnek sem jók. Persze, a legegyszerűbb kijelenteni, hogy a romák nem akarnak dolgozni. Adjanak lehetőséget, és meglátjuk, így van-e vagy nem! De nem úgy, hogy már a kapuban elutasítják a munkát kereső romát! Ez az eddigi kormányok sikertelensége. Évről évre új romaprogramok látnak napvilágot, ennek ellenére a gyűlölet, a nacionalizmus csak növekszik!”
LAZULT CSALÁDI KÖTELÉKEK
Arról beszélgetünk, hogy a roma tradíciók szerint a család mindig összetartott, a rokonok odaadták utolsó fillérjüket is testvérüknek, sógoruknak. A szélesebb család tagjai állandó kapcsolatban álltak egymással, mindenről beszélgettek, nem volt titkuk egymás előtt. „Ez nagyban megváltozott. Azt hiszem, nemcsak nálunk, romáknál, ez önöknél is létezik. Az emberek agresszívabbak, a családi, meghitt hangulat eltűnt. Mi azelőtt egy tálból ettünk, soha ilyen ellentétek, ilyen széthúzás nem volt. A régi erős szálak elszakadtak. Azelőtt a romák soha nem árulták el egymást. Sajnos, ma gyakran előfordul, hogy a saját családja teszi tönkre, bántja az embert. Azt hiszem, ezt nem csak az irigység szüli, ez gazdasági kérdés is. Tudja, az az elképzelhetetlen szegénység, amiben ma már el lehet mondani, hogy sok-sok roma család tengeti életét, az uzsoraprobléma, az elviselhetetlenségig fokozódott. Sokan elkeseredésükben próbálnak meg emigrálni. Megpróbálnak kilépni abból a pokolból, amibe néha maguk sem értik, hogyan kerültek. Sokan vannak kilátástalan helyzetben. Mert ha az ember nem dolgozik egy évig, már az katasztrófa, de ha 5-10 éven keresztül nem talál munkát, és minden reggel azzal ébred, hogy tudja, a mai nap sem lesz más, megint nincs kenyérre való, az ilyen embert nem érdekli az élet. Belekerül az uzsorás csapdájába, az meg ördögi kör, onnan nagyon nehéz, sok esetben lehetetlen kilépni. Ezek mind megalázott emberek!”
PERSZE HOGY NINCSENEK EGYENLŐ ESÉLYEK
Beszélgetünk a napi gondokról, a bevételekről, arról, hogy a fizetések nagyon alacsonyak, a munkába járó ember mennyit költ csak magára, útiköltségre, ebédre, s mennyi marad a családnak. A Galyás család kétszobás lakótelepi lakásban szorong. Itt a hálószoba, a nappali, a gyerekszoba, a próbaterem. Sok jó ember kis helyen is? „Igen, kétszobásban maradtunk, nem vagyunk gazdagok, többet nem engedhetünk meg magunknak. Nem vásárolunk új ruhát, új cipőt. Ha a cipőmnek leválik a talpa, megragasztom. Nem járok ápolatlanul az utcán, azt nem, de inkább a gyerekeknek vesszük meg a szükséges holmit. A lányom, közgazdasági középiskolába készül. Nem akar más lenni, mint az osztálytársai, szeretne ő is új ruhát. A legnehezebb az, amikor a gyerekeinknek nem tudjuk biztosítani, amit szeretnénk, vagy amit elképzeltünk. Egy kicsit el vagyok bizonytalanodva. Visszatérnék újra oda, hogy ha ezek a gyerekek szereznek is valamilyen szakmát, milyen kicsi az esélyük arra, hogy munkát találjanak. A lányom légikisasszony szeretne lenni, de én erről kénytelen vagyok lebeszélni, s azt mondani, maradjon inkább csak itt a földön, a realitás talaján! Itt, Kelet-Szlovákiában sok roma gyerek végzi el a középiskolát, de esélytelenek a munkakeresésben. Talán valamit segít a most indult roma asszisztensi munkakör, amikor az iskolákban tudnak elhelyezkedni a tanult fiatalok, de azt hiszem, ez nagyon kevés lehetőség. Szomorú a helyzet. Az én gyerekeim nagyon tehetségesek, zeneiskolába járnak, de tényleg nem tudom, milyen jövő vár rájuk. Nagyon szkeptikus vagyok, nem hiszem, hogy valami is változni fog. Ha egy gépet kézbe veszünk és megjavítunk, akkor az működik. De az emberi gondolkodás, az más. Azt nem tudjuk megjavítani. Talán az idő megoldja ezt a problémát is, de biztos vagyok benne, hogy csak akkor, ha az állam végre komolyan fogja kezelni ezeket a kérdéseket.”
ROMÁT NEM SZOLGÁLNAK KI
Zoltán régebben zenész volt. Együttesével bejárta az egész országot, szállodákban éltek, néha hetekig nem jutottak haza. Soha, semmilyen probléma nem volt. Ma kétszer is meggondolja, bemenjen-e valamilyen vendéglátó-ipari helyre. „Tudja, nem arról van szó, hogy az ember nem tudná magát megvédeni. Ha megtámadják, minden normális ember védekezni kezd. Megvédi magát. Igen ám, de nekem öt gyerekem van. Mi történik akkor, ha valakit véletlenül megütök? Biztosan nem lesz igazam, hiszen én senki vagyok, csak egy cigány. Senki sem fog tanúskodni mellettem, senki sem áll mellém! Mi lesz a családommal, ha ezért börtönbe kerülök?”
Kezdettől fogva a megalázottságot és a tehetetlenséget érzem Zoltán szavaiból. Addig a nyári napig nem hitte el, hogy vele is, aki mindig dolgozott, a gyerekeivel törődik, egyszerű, becsületes életet él, vele is megtörténik az, hogy a származása miatt nem szolgálják ki egy étteremben. Hogyan is történt? „Két ismerősömmel – akik a Romathan színház tagjai Kassán – és gyerekeimmel a tűző nap elől egy kávéház árnyékában kerestünk menedéket, hogy beszélgethessünk egy pohár üdítő mellett. Rendeltünk, én egy kólát kértem, és éppen a többiektől kérdeztem volna, hogy ők mit, amikor a pincér azt mondta, hogy „itt cigányokat nem szolgálunk ki”. A mellettünk lévő asztaloknál a vendégek nevetni kezdtek. Meghökkentem ezen, de azért megkérdeztem, mégis milyen alapon nem szolgálnak engem ki. A pincér azt felelte, hogy ő itt csak alkalmazott, a tulajdonos hozott ilyen rendeletet. Akkor a tulajdonost kerestem, és tisztelettudóan megkérdeztem, miért nem lehetünk kiszolgálva, igaz-e, hogy ilyen rendeletet adott a munkatársainak. Azt válaszolta, hogy igen. Megkérdeztem, mitől jobb ember ő, és mitől vagyok én rosszabb, amiért nem lehet engem kiszolgálni. A válasz úgy hangzott, hogy mi romák már azzal sértjük őt, hogy egyáltalán létezünk. Még néhány csúnya megjegyzést is tett, amire a kávéház vendégei tapsolni kezdtek. Ez a helyzet teljesen letaglózott, amit akkor éreztem, csak az értheti meg, aki maga is átélt hasonlót. Abban a helyzetben nem tudtam mit csinálni.”
Fölmerült, hogy feljelentést tesz a rendőrségen, de a nyugalom és a gyerekek érdekében mégsem cselekedte meg. Attól fél, valaki a gyerekeken állna bosszút. A kérdés azonban megoldatlan maradt, azóta nincsenek nyugodt éjszakái. A tehetetlenség és a bizonytalanság kerítette őt hatalmába.
UGYANAZ A DILEMMA
Más témára váltunk, hagyományaikra, ünnepeikre terelem a szót. „A régi roma tradíciók már nem léteznek, legalábbis a mi családunkban. A katolikus ünnepeket tartjuk mi is, a karácsonyt, a húsvétot. Régen karácsonykor mindenki együtt volt. 24-én a család otthon megvacsorázott, de csak szimbolikusan, utána a szülőkhöz indultak, ahol találkozott a nagy család, testvérek, unokák. Káposztaleves, rántott hal, krumplisaláta és mákos guba volt a menü. Hangulatos, szép esték voltak ezek. Aztán másnap a testvérek, unokatestvérek, rokonok kerültek sorra, látogatások sorozatából állt a nap. Mára már ez is megszűnt. Valahogy mindenki bezárkózik a saját házába. A romáknál mindig nagy ünnepnek számított a keresztelő, a templomi esküvők és az ezt követő lakodalmak. A mi családunkban már nem tartottuk be az ősrégi roma szokásokat. Az én szüleim városi emberek voltak. A nagyapám, aki szintén a Zoltán nevet viselte, Budapesten született. Később került a család Eperjesre. Feleségem nagysárosi, de szülei, amikor összeházasodtak, Eperjesen vettek házat.”
Beszélgetőtársam újra meg újra az előző témánál köt ki. Választ keres a kérdéseire, hogy miért ilyen a sorsuk, s hogy milyen jövő vár a romákra. „A mi fajtánknak különös pechje van. Talán csak Isten tudja, hogy miér. És Isten jó!” Elmondja azt is, hogy a romák különféle kasztokra, csoportokra osztódnak. Csak ez lehet a magyarázat arra, hogy politikailag sem tudnak egységesen fellépni. A gyerekek is tudják, hogy ki hová tartozik. Szinte sohasem fordul elő, hogy a másik „kasztból” házasodnának. Sokszor megesik viszont, hogy a kitanult, műveltséget szerzett romák elfordulnak tőlük, többé nem akarnak a közösségbe tartozni. „Finnországban is jártam, zenéltünk. Az ottani romákkal is kapcsolatba kerültünk. Tudtunk beszélgetni roma nyelven, bár egy kicsit akadozott a dolog. A hazai roma nyelvben ugyanis sok a szlovák jövevényszó, a magyar romáknál a magyar szavak, és így vannak ezzel a finnországi romák is. De azért megegyeztünk. Már régen nem zenélek, de éppen most kaptam egy ajánlatot Németországból. Együttest kell alakítani, repertoárt készíteni. Már régen nem volt a kezemben hegedű. Gondolkodom, hogy külföldre költözöm, de akkor az egész családdal! Csak a gyerekek... Be tudnának illeszkedni az ottani iskolába? Gyorsan megtanulnák a nyelvet?” Dilemmák, kételyek, ugyanazok a napi gondok, amilyenekkel a gondos szülők többsége mindig is küzdött. A családfenntartó tekintete messze réved, mint aki valahonnan onnan várja a megnyugtató választ, majd hirtelen felém fordul: „Elnézést, rágyújthatok? Húsz éve cigarettázom, tudom, abba kellene hagynom. De nincs elég akaratom. Még akkor szoktam rá, amikor zenéltem...”
Közben a nappaliban felállt a zenekar. Erika a cselló, Zoltán a zongora mellett és a legkisebb, Jozef kicsiny hegedűjével türelmetlenül várják, mikor kezdhetnek muzsikálni. És akkor egyszerre minden probléma megszűnik, mert csak a zene van, a csillogó szemek, és néha egy-egy apai figyelmeztetés, ha a kis hegedűs belekontárkodik a nagyok játékába is. A büszke szülők és a jókedvű gyerekek, vagyis a boldog család képével búcsúzom, s hazafelé végig azon gondolkodom, miért nem ez a természetes.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.