Mit sejtet a mostani azután?

Az Ukrajna ellen február 24-én indított speciális katonai műveletnek hazudott brutális orosz invázióval az idők kereke is fordult velünk egyet?

Alig pár hete még sokan azt beszélték, hogy nekünk, a második világháború után születettek generációjának a Covid a háborúnk: a rendkívüli állapot hozta korlátozásokkal, a járványhelyzet veszélyeivel és halottaival, a kilátástalanságával. De mára nagyot fordult a világ, ezek a történések új rettegést, harci zajt és új bizonytalanságot hoztak. És tudjuk azt is, hogy még messze nincs vége, viszont nem tudjuk, hogyan meg hol ér véget a háború.

Putyin gátlástalan agressziója mekkora repedést hasított az ezredfordulón kialakult világrend projektjén?

A globalizáció, bármit gondolunk is róla, hozott jót is, rosszat is. Közben olyan kölcsönös függőségeket alakított ki, amelyek értelemszerűen nem kedveznek fegyveres konfliktusok kialakulásának. Európában a második világháború óta egészen a balkáni háború kitöréséig nem volt fegyveres harc. Az Európai Unió területén pedig hetvenhét éve nem volt sem háború, sem háborús fenyegetettség. Sokkoló hatású tudat, hogy ez másként is lehet… Az a kialakult „világrend”, melyről az elemzők azt mondták, hogy egypólusúvá vált, mindenképpen átalakulóban van.
A kihívások pedig, amelyekkel szembenézünk, a mai ukrajnai háború nélkül is láthatóan változtatják a világot. Akár a klímaválságra, akár a demográfiai folyamatok alakulására gondolunk.

Most menthetetlenül elillant a kölcsönös bizalom érájának légköre. Ezzel más lett a világ, másféle konklúziókkal?

A kölcsönös bizalom az Európai Unión belül is hiánycikk, és ha van is, hát meglehetősen törékeny. Az egymásrautaltság, a kötöttségek rendszere, a transzparens cselekvés, a kölcsönös ellenőrzés csupa meghatározó körülmény. A „pacta sunt servanda”, tehát a szerződések betartandók elve s ezzel együtt a római jog az, ami az európai jogrend meg politika alapját képezik, illetve sok további fogalom alakította ki azt a törékeny egyensúlyt, amelyben az európai nemzetek a jóléti társadalmat építgették – több-kevesebb sikerrel. Ha pedig a szélesebb világunkról gondolkodunk, ez még inkább igaz, hiszen Európában is látható egy törésvonal: a bizánci kultúrában gyökerező politikai értékrend jócskán különbözik a római jogból táplálkozó politika vonalvezetésétől. Magam is tapasztaltam feszültségeket, melyek a kétféle kultúrából adódtak, bár mindkettő európai. Ahogyan azt sem szabad elfelejteni, hogy a politika mozgatója nem a bizalom, hanem az érdek.

Pár hét alatt lényegében vis?szacsúsztunk a hatalmi politika lejtőjére. Ha az Európai Unió megőrzi az orosz invázió kezdetén kialakult egységét, akkor a világ az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, az EU és talán India ötszögében fogja keresni egyensúlyi helyzetét?

Oroszország ukrajnai inváziója még nem jelenti, hogy helyénvaló ez a többes szám, bár a félelem, a káosz a tekintélyuralmi rendszereknek kedvez. Ma komoly elemzők vélik úgy, hogy a háború végeztével Európában újra megjelenik az országok közti feszültség. De annak is jó esélye van, hogy az Európai Unió megerősödve kerül ki ebből a helyzetből, és nemcsak a gazdasági növekedésre, hanem annak fenntarthatóságára is nagyobb figyelmet fordít. Így, noha gazdasági óriás, a világpolitikai tekintélyét és súlyát nézve, megszűnik törpe lenni. Az Egyesült Államok inkább erősödni látszik, a dominanciája még jó ideig kitart, habár a világ változik… Számolni kell Kína előretörésével, míg Oroszországról úgy tartják, hogy egyszer fenn, másszor lenn. Nem tudjuk, miképpen jön ki a háborúból, jóllehet annak nagyobb a valószínűsége, hogy meggyengülve. India potenciálja sem lebecsülendő, akár a piac nagyságát, akár az iskolázottság térnyerését nézzük. A bennfentesek szerint például a Szilícium-völgyben már most is masszív az indiai jelenlét.

Feltehetően lesznek egyrészt a demokratikus jogállamok, a másik oldalon pedig az autoriter rendszerek és autokrata országok?

Ez nagyban függ attól, hogyan és hol ér véget a háború. Egy kaotikus helyzet nyilván nem a demokratikus berendezkedésnek kedvez. A bizonytalanságban az emberek hajlamosak elfogadni az erőskezű uralkodói típust, akire, úgymond rábízhatják magukat, és aki rendet teremt a káoszban, aki kenyeret, biztonságot ígér. Egyelőre az a nagy kérdés, megállíthatóe a háború eszkalációja?!

Putyin akaratlanul ugyan, de elérte, hogy az EU 27 tagállama eddig nem ismert mértékben összezárt. Ezáltal Közép-Európában befellegzett a behízelgő „keleti nyitás” politikájának?

Nézzük inkább az okokat. Évek óta fel-felmerül, hogy aztán gyorsan feledésbe is merüljön az orosz energiahordozóktól való függőségi viszony. Akár beszélünk róla, akár nem, ha ez 85–100 százalékos, akkor ez egy kiszolgáltatott szituáció. Egy rendkívül erős és elvitathatatlan gazdasági függőség. A politika különböző színterein évek óta hangoztatják, hogy ezt az „alárendeltséget” – a források diverzifikálásával – csökkenteni kell, aztán nem történik semmi. Persze, leginkább azért nem, mert minden új és más megoldás drágább. Minél mes?szebbről szerezzük be a gázt, az olajat, az atomerőművek fűtőelemeit, annál több vezetéket kell építeni, annál költségesebb a szállítás, és a kínálat szűkülésével jobbára csak borsosabb áron beszerezhető.

Mind a szlovákiai törvényhozásban, mind az Európai Parlamentben töltött hosszú esztendők tapasztalatai alapján ön miképp látja: mára köddé foszlott a békének az a bónusza, amelyet az utóbbi harminc évben élvezhettünk?

Az Európai Unió a jóléti társadalom építésére, annak építésére is szövetkezett. Talán valóban szerettük volna elhinni, hogy véget ért a történelem, ahogy Fukuyama írta néhány évvel ezelőtt. Időnként felmerült, hogy az Európai Uniónak gyakorlatilag nincs védelmi rendszere, ámbár ez sokáig nem is igazán hiányzott. Így a tagállamok sorra elutasították az erre irányuló kezdeményezést. Igaz, az elmúlt évek menekülthullámai újra elindították ezt a vitát, de a Frontex megalakulásán kívül más nem nagyon történt. Ebben nemcsak ez a mostani háború hozott fordulatot, de az Egyesült Államok előző elnöke, Donald Trump is már világosan Európa tudtára adta, hogy a NATO-ra sem számíthat a jövőben. Mára ez a helyzet nyilván láthatóan megváltozott, noha azt azért minden józanul és felelősségteljesen gondolkodó politikus tudatosítja, hogy az uniónak készen kell állnia arra, hogy meg tudja védeni saját magát.

Eszerint újra a fegyverkezési-hadászati képességekre fog összpontosítani a világ?

Kérdése hallatán ugyan bevillan az a mondás, hogy fegyverekkel nem lehet háborút nyerni, ám a védekezés is elképzelhetetlen fegyverek nélkül! És bár nem értek a fegyverrendszerekhez, az tagadhatatlan, hogy a technológiai fejlődés óriási. Megfelelő védelmi rendszerek nélkül a kis országok rendkívül kiszolgáltatottakká válnak. Ezért a költségvetési prioritások várhatóan változni fognak – a hadászati kiadások javára. Ez a költség már tavaly elérte a GDP 1,8 százalékát, ami 1,95 milliárd euró. A híreket olvasva mégis belebotlunk azokba a megállapításokba, mennyire hiányos a védelmi rendszerünk. Mivel azonban az anyagi források végesek, a háború gazdasági következményei bennünket sem kerülnek el. Nemcsak az inflációval, az egekbe szökő energiaárakkal, az élelmiszerek drágulásával kell majd megküzdeni, hanem a kiadások átcsoportosítása miatt az élet minden területén – átmenetileg –megszorítások valószínűsíthetők. Legyen az közkiadás vagy családi költségvetés. Viszont az újjáépítés, várhatóan, gyors gazdasági növekedést hoz – ahogyan ez a háborúk után történni szokott, de ez egy következő fázis lesz.

Az ukrajnai háborúban történtek láttán lehet még okunk azt hinni, hogy Putyin nem képes akár a lehető legrosszabbra is?

Azt hiszem, a híres delphoi jósda kihelyezett részlege errefelé most nagyon prosperálna… Nem szeretném a kérdést félvállról venni, hiszen mindnyájunkat komolyan foglalkoztat. Magam is elolvasok minden erre vonatkozó elemzést és véleményt. Ám minél többet olvasok, annál inkább azt látom, hogy a szakértők merőben ellentétes véleményt fogalmaznak meg. Ami viszont logikusnak látszik, hogy miután a villámháborúnak szánt „különleges katonai operáció” nem járt sikerrel, aránylag nagy a konfliktus eszkalációjának valószínűsége. A kérdés az, meddig, hogyan és milyen fegyvereket képes/akar az orosz vezetés bevetni. Bár azt szintén őrültségnek tartom, amit Zelenszkij ukrán vezető kér – az RTVS hírei szerint –, hogy minden ország fejleszthesse ki a saját atomfegyverét, mert hogy védve legyen!

Ebben a más világban is meglesz az energiánk arra, hogy figyeljünk az emberiség ma már tagadhatatlan kihívásaira? A klímakrízisre, az éhínségre, a bibliai aszályokra, a ragályok veszélyeire?

Ami tegnap még evidencia volt, az mára háttérbe szorult. Az emberi viselkedésnek is megvannak a törvényszerűségei. A piramis csúcsán a túlélés igénye dominál, és ez fölülírja az összes többi szükségletet, kényszert, egyéb igyekezetet. Mivel mindaz, ami a kérdés tárgya, ebbe a kategóriába tartozik, a „kényszerpálya” adott. Valószínűleg rendre azt fogjuk oldani, ami az adott időben magát a létet fenyegeti.

Keserű valóság, hogy a globális kérdések megoldása is – akarat és összefogás helyett – négy-öt zsarolási alkupozícióknak kitett (nagy) hatalmi centrum egyezkedési készsége szerint alakul?

Az nem sokat jelent, hogy végül is hányan ülnek az asztal körül. Másfél száz ország nem biztos, hogy jobb döntést hoz, mint öt. Ilyenkor kerül előtérbe az integráció előnye, amikor is egy kis ország szövetségesekre számíthat. Ez talán egy olyan új helyzet, amelynek előnyeit eddig nem igazán a helyén kezeltük. Persze, minden szövetség kompromisszumok árán jön létre, viszont szövetségesek nélkül a kis országok rendkívül sérülékenyek. Én inkább attól tartok, ha az értékek, az elvek, a józan megfontolás és a jó helyzetismeret helyett a sértett önérzet diktálja a döntést…

Ön tart attól, mit hoz a (közel) jövő?

Ki nem? De reménykedem, a döntéshozók tudatosítják, hogy a háború további eszkalációja olyan pusztuláshoz vezet, ahol csak vesztesek vannak…