Mióta mosunk szappannal kezet?

E síkos-sikamlós tárgy története több fejezetre tagolható. A történelem hajnalán élő népek is használtak már – némi jóindulattal – szappannak nevezhető anyagot. A babilóniaiak állati zsírt és hamut főztek össze hozzá. A régi görögök és rómaiak bablisztet használtak pipereszappan gyanánt, a ruhaneműből pedig sulykolással távolították el a piszkot. De ismerték a jól habzó szappangyökeret, s évezredek óta a hamulúgot. A mi fürdőszobai kellékünkhöz hasonló szappant 385 körül a gallok és a germánok készítettek először, de nem mosakodásra kellett nekik, hanem hajukat szőkítették vele. Arról is van adat, hogy 800 körül már sok helyen főztek szappant házilag, faggyúból, hamuzsírból. Ennek a készítménynek azonban még korántsem volt kellemes az illata, és meglehetősen puha volt az állaga. Igaz, azokban az évszázadokban még nem is létezett a mai értelemben vett higiénia. A kellemetlen testszag eltüntetésére, vagyis közömbösítésére illatszereket használtak, mígnem 1399-ben Angliában IV. Henrik Fürdési Rendeletben utasította nemeseit, hogy lovagi életük során legalább egyszer vízzel teli kádba merüljenek el.

Olívaolaj és a fahamu lúgja

A kemény toalettszappant az arabok találták fel, olívaolajból és a fahamu lúgjából készítették. Illatosították is, de ezt az import luxuscikket csak a jómódú emberek tudták megvásárolni. Anglia és Franciaország felismerte a szappan jövedelmezőségét, s amint egyre népszerűbb lett, erősen meg is adóztatta. Ezzel azonban lehetetlenné tette, hogy a gazdagokon és nemeseken kívül más is hozzájusson. A köznép legfeljebb fahamuval távolította el a piszkot testéről és ruhájáról.

William H. Lever kezdett nagyüzemileg szappant gyártani növényolajból, de már csak a 19. században. Meg is gazdagodott belőle. Ehhez azonban az kellett, hogy előzőleg Nicolas Leblanc (1742-1806) egyszerű és olcsó eljárást eszeljen ki a lúg vegyi úton történő előállítására. A francia kémikus és orvos 1790-ben feltalálta a lúg konyhasóból történő előállítását, tehát a szappanalapanyag gyártásának egyszerű és olcsó módját.

Angliában a Pears, a Yardley és a Lever Brothers cégek a szappangyártók úttörői. Az Újvilágban az Amerikába kivándorolt telepesek maguk készítették saját szappanjukat, ehhez egész évben félretették a zsiradékokat az évente egyszer megtartott nagy szappanfőző napra. Az efféle primitív szappanfőzés azonban tökéletlen volt. A kotyvasztott termék a negatív lúgos szappan elnevezést kapta.

A növényi olajból készült szappan a 19. században kezdett elterjedni. 1806-ban New Yorkban William Colgate megalapította a Colgate és Tsa. céget. Negyvenötezer font (20,43 tonna) űrtartalmú hatalmas főzőüstöt vásárolt, ezzel Amerika első nagy szappangyártójává vált. Őt William Procter és James Gamble követte. Egy bizonyos B. J. Johnson cége kizárólag növényi olajokból készített szappant, mégpedig pálmából és olívából. Az általuk gyártott szappan annyira népszerű lett, hogy termékük után a céget is átkeresztelték Palmolive-ra. A manapság gyártott Palmolive szappan receptje nem azonos az akkoriéval: a többi kereskedelmi szappanhoz hasonlóan főként állati zsiradékot tartalmaz.

A kókuszzsírban található laurilsav

Sikamlós történetünk zárófejezetét szenteljük Görgey Artúr (1818–1916) honvédtábornoknak, aki vegyész korában szintén hozzájárult egy aprósággal a modern szappangyártás technológiájához. Kókusztejből állított elő különböző anyagokat, ő fedezte fel a kókuszzsírban található laurilsavat, amelyet azóta is felhasználnak a szappangyártásban.

Görgey a prágai egyetemen tanult vegyészetet. Mestere annak a nagy német kémikusnak, Justus Liebignek (1803-1873) volt a tanítványa, akit kicsaptak az iskolából, mert megátalkodottan robbantgatott, így apja kénytelen volt beleegyezni, hogy vegyész legyen. Ez a Liebig – immár a kor legnagyobb vegyészeként – jelentette ki, hogy valamely nép kultúrájának legbiztosabb mércéje a szappanfogyasztás mértéke.