Mindig magyar akartam lenni

„Figyeljetek csak ide egy pillanatra” – szól hozzánk Ferdinandy György író a Miamiban lévő otthonukban. Hamarosan befejezem a portréinterjút, amelyet a feleségével, María Teresa Reyes kubai származású és Puerto Ricó-i identitású volt egyetemi professzorral, lektorral és műfordítóval készítek. „Marinak az egész gyerekkorából olyan hihetetlen emlékei vannak, amiket nekem elmesélt – magyarázza. –Azok többet érnek mindennél, hiszen ismerte Che Guevarát, Fidel Castro a térdén lovagoltatta és így tovább!”

Gyermekkor Che és Fidel árnyékában

María Teresa – vagyis Mária Terézia – mintha a világ legtermészetesebb dolgairól kívánna szólni, kissé megvonja a vállát: igen, ügyvéd édesapja összejárt a szóban forgó férfiúkkal. Választékos, karibi magyarsággal, erős akcentussal meséli: „Ott voltak mind akkoriban egy jó nevű havannai étteremben-bárban. Ebédidőben általában ott találkoztak. Van fent, az emeleten egy fénykép. Én azzal a nővel vagyok rajta, aki vigyázott rám. Nagyjából hétéves lehettem – idézi fel a réges-régi emléket. – Nagyon híres hely volt, a languszták nagyon finomak voltak. És a tenger gyümölcseiből készített koktélok is.

Emlékszem, mentem ki az udvarra, és elestem valamiben. Che pedig jött és felsegített. Hogy találkoztunk-e többször? Igen, párszor, de utána ők nem jöttek, mert elkezdődtek a gondok az országban.

Apukám mesélte nekem, hogy egyszer ott, a bárban Chevel beszélt, és a forradalmár azt mondta neki: »Ki tudja, mi lesz itt, én orvos vagyok és pénzügyminiszter!« Fidel Castro és a nála népszerűbb politikus, Camilo Cienfuegos is gyakran ott ültek egy nagy asztalnál. Ismertük Hemingwayt is, apukám gyakran járt horgászni vele. A Floridita pedig nemcsak a Nobel-díjas írónak, hanem a szüleimnek is törzshelye volt. Igaz, volt nekik több.”

Megfordul vele a világ

A valamennyiünk által csak Mariként becézett asszony édesapja ügyvéd volt, a Kuba nyugati részén található Pinar del Ríóban. Sokáig ott lakott a család, Mari is ott született és élt négyéves koráig. Aztán átköltöztek Havannába, de a papa visszajárt a fővárosból a tartományszékhelyre dolgozni. Hosszú ideig szimpatizált az 1959-es kubai forradalom törekvéseivel, de végül úgy látta jobbnak, ha „kimenekíti” két lányát – Blancát és Maríát – a kommunista államból.

„A nővérem tizenöt éves volt, amikor átkerült Floridába. A barátja, aki később feleségül vette, már itt élt néhány hónapja. Aztán megérkeztem, és mivel végül nem a Pedro Pan szervezésében jöttem, a nővéremmel maradhattam. Egy családhoz kerültünk, akik Puerto Ricóra költöztek. Mi maradtunk. A nagynéném átjött Kubából, a három gyermekével együtt, és hozzájuk kerültem” – emlékszik vissza. Keresem a szavakat: elképzelni sem lehet, mit élhet át a tízéves, akit elküldenek egy idegen országba, és a családapa, aki meghozza a nehéz döntést. Próbálom megtudakolni Maritól, hogy kislányként tudta-e, hogy miért kell elhagynia a hazáját? – Mert kommunizmus volt – legyint. – A Batista-időkben hadi repülőtér működött a házunktól nem messze. Ha ideér a háború, nem akarom, hogy a lányok itt legyenek, mi maradunk, ők csak gyakorolják az angolt az Államokban, mondta az apám. Lesz, ami lesz: a ház mindig állni fog, mi mindig itt leszünk, vigyázunk rátok, ígérte. Ez nem sikerült – magyarázza.

Az események felgyorsultak: a tízéves kislány teljesen egyedül, 1962. március 5-én érkezett meg a Miami Nemzetközi Repülőtérre. – A családnál és a nénikénknél töltött idő után 1964 decemberében végül a nővéremhez költöztem. ’65 januárjában aztán Blanca orvosa megállapította, hogy a méhnyakrák átterjedt a teljes testére. A hónap végén megérkeztek a szüleim, olyan módon, ahogy senki más: diplomatavízummal, pedig nem voltak diplomaták. Hát, ez volt a probléma, mi soha nem csináltunk semmit normálisan! A nővérem aztán meghalt április 26-án, eltemettük, és május végén Puerto Ricóba költöztünk.

Az egykor sikeres ügyvéd, akit az FBI mindenáron megpróbált beszervezni és visszaküldeni Kubába, nehezen találta helyét a parányi szigeten. A nyugati magyar irodalom egyik utolsó bölénye, Ferdinandy György gyakran beszél arról, hogy Mari jómódú családból származó úrilány volt. – Nem szeretek erről beszélni. Apukám mindig szólt, hogy nem voltunk gazdagok, mert ő minden reggel dolgozni ment. Aki gazdag, az megengedheti magának, hogy otthon marad. De jól éltünk, mi például nagyon jó iskolába kerültünk. A Domonkos-apácák a főváros Miramar kerületében nyitották meg a harmadik lányiskolájukat. Ez volt a La Coronela, oda jártunk a nővéremmel. Lovagolni is tanultunk, de még balettképzés is volt. A Reyes család pátriárkája San Juanban nem tudta fenntartani ezt az életmódot: kezdetben ágyneműt árult, és csak nagy nehezen tudott elhelyezkedni egy ügyvédi irodában.

Mindeközben pokoli kínokat éltek át, hiszen elvesztették Mari nővérét. – Az egész család belebetegedett. Felfoghatatlan, ha egy tizennyolc éves lány rákos lesz, és meghal! – meséli. – Itt van eltemetve, a Flagler, a közeli főút egyik temetőjében. Sokszor gondolok rá, hogy ki kellene mennem hozzá, mégsem tudom elszánni magamat. Volt egy Puerto Ricó-i osztálytársam, aki már ötvenöt éve a barátom. Az ő családja sokat segített, mert délutánonként a nagyapja, Don Manolito vitt minket haza az iskolából; sok programot csináltunk együtt. Fiatalon nem volt igazán nehéz feldolgozni a történteket, bár mélyen belül, nagyon fájt – szakad ki belőle. Idővel aztán elvégezte a Puerto Ricó-i Állami Egyetemet, az alapképzésen történelmet, a mesterszakon általános humán tudományokat hallgatva. A doktori képzést viszont már Budapesten csinálta, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

„Jesszusom, a világ legszebb férfija!”

A szigeten ugyanis tanította Ferdinandy Mihály történész és felesége, Magdaléna. A világot beutazó és kulturális munkakörökben dolgozó házaspár otthonának ajtaja mindig nyitva állt a hallgatók előtt. – ’77 karácsonyán elmentem hozzájuk, vittem neki ajándékot, és ott volt Mihály bácsi unokaöcscse, Ferdinandy György is. Amikor hazamentem, azt mondtam anyukámnak, hogy „jesszusom, találkoztam a világ legszebb férfijával!” – kezd bele. Beletörődve folytatja: – Csakhogy ő nem figyelt rám. Mihály bácsinak mutatott egy fotóalbumot a Ferdinandyakról. Utána már igen: fél év múlva szívműtétje volt Magdaléna néninek, és én segítettem neki. Gyurka, aki már régóta az egyetemen tanított, szintén ott volt. Művészettörténésznek gondolt. Dehogy, vágtam rá, én filozófiát és spanyolt fogok tanítani ebben a szemeszterben. Így is történt, filozófiát és spanyolt tanított a rendőröknek és ápolóknak, az író pedig földrajzot és turizmust a felette lévő osztályteremben, és minden alkalommal találkoztak. 1980-ban összeházasodtak. Az asszony szemérmesen hallgat arról, hogy mi fogta meg a világ legszebb férfijában. – Nem akartam hozzámenni – szögezi le. – Sem hozzá, sem máshoz – magyarázza.

Amikor fiatal voltam, az volt a divat, hogy az ember leánya befejezte az alapszakot, és férjhez ment. Mondtam, no way, kizárt, hogy férjhez menjek! Az anyai nagymamám mindig azt mondta, hogy soha nem fogok férjhez menni, ha minden észrevételemnek hangot adok.

Sőt, négyéves voltam, amikor az egyik híres pszichológus vizsgát íratott a kisiskolásokkal. „Én nem vizsgázom”, jelentettem ki, „láttam, a nővérem is mennyit vesződött vele!” Végül csak egy kérdést hibáztam el. A pszichológus azt mondta az anyukámnak, hogy ezzel a határozottsággal ügyvéd lehetnék.

Gyurka előtt is ismertem férfiakat, de nem történt semmi komoly. De hogy lett ebből házasság? Ah sí, akarod hallani a verziómat? A férjem elvált a francia feleségétől, Colette-től, és azt gondolta, gazdag kubai vagyok, mert Puerto Ricón tehetős kubaiak éltek. Sőt, az a mondás járta, hogy azok a diákok, akik tudnak írni, kubaiak. Biztos ezért vett el! – nevet. Mindenesetre férj és feleség azt mondja, egyikőjük sem tervezte a frigykötést. És hogy szerelmesek voltak-e? Mari gondolkodik. Nem tudom, értette-e magyarul a kérdést, hiszen az anyanyelve spanyol, de már hatvan éve beszél angolul. Megismétlem a kérdést. – Persze, értettem – mondja. – Azt hiszem, igen, mert különben miért lennénk együtt négy évtizede, miért gondoskodnék róla? Mostanában gyakran mondom, hogy nagyon szeretem a gyerekeket. Nap mint nap vigyáznom kell egyre.

Írófeleségből fordító

A házasságkötés utáni évben megszületett a közös gyermekük, Jorge José. Hatéves volt, amikor a szülei elvitték magukkal Magyarországra, ahol egy évet töltöttek el. – Ott tanultam meg magyarul, Horváth Katalin és Cs. Meggyes Mária voltak a magyartanáraim az ELTE-n. Gyurka családjában minden magyarul zajlott, nekem is meg kellett tanulnom. Nem beszélem tökéletesen, de szép nyelvnek találom! – mondja szerényen. Nem véletlenül: már fiatalkorától sok magyar szerzőt olvasott.

– Bodor Ádám világa Kafkáéra emlékeztet. Déry Tibortól a kutyaregényét, a Nikit csodálom. Mihály bácsinál Adyt és Vörösmartyt olvastam, A Romot imádtam! Egy időben Kántor Péter volt az egyik kedvenc magyar költőm, Kukorelly Endrét pedig azért szeretem, mert csodálatosan játszik a formával. Parancs Jánosnak és Deák Lacinak is vannak gyönyörű versei, amelyekre máig emlékszem – sorolja, hozzátéve, hogy a kortársakkal jó kapcsolatot ápoltak.

Budapesten viszont nemcsak nyelvet tanult, hanem doktori képzését is megkezdte. 1992-ben, spanyol nyelven védte meg az összehasonlító irodalomtudományból, a brit Jean Rhys és a kubai Guillermo Cabrera Infante műveiből írt tézisét. – Horányi Mátyás, a spanyol tanszék vezetője volt a témavezetőm. Fantasztikus ember volt, angolul gyönyörűen beszélt, és jobban tudta a spanyolt, mint én!

Amikor arról kérdezem, hogy milyen az élete egy magyar író feleségeként, régi anekdotát mesél el. – Kislányként nem szerettem a nevemet. Apuka mindig elmondta nekem, hogy a nagynénijét María Teresának hívták, meg a királynőt is. Puerto Ricón aztán az első egyetemi napomon két órám is volt a későbbi férjem nagybátyjánál. Klasszikus irodalom és mítosz és az irodalom. A két óra között Mihály bácsi elbeszélgetett velem, megkérdezte a nevemet. Gyorsan szóba került a Habsburg-uralkodó is. »Valóban, apukád is említette!?« – álmélkodott. María Teresa, Reina de Hungría, hát, hogyne, már a könyökömön jött ki. Mindig magyar akartam lenni. Jó, ez nem igaz teljesen: pontosabban cigány. De csak azért, mert kislányként azt hittem, a cigányok és magyarok ugyanazok. Nagyanyám házából mindig láttam őket, és ámulattal csodáltam a szabadságukat. Később viszont már a magyarok foglalkoztattak, Romy Schneidert például imádtam a Sisi-filmekben!

– Azt szoktam mondani, annyira szerettem az irodalmat, hogy kellett egy író az életembe. Gyurka írásait 1993-ig nagyon szerettem. A Fantômes magnétiques című francia kötete volt a kedvencem. Olyan erős a stílusa, hogy két oldalt, ha el lehet olvasni belőle egy ültünkben. Az utóbbi tizenöt évben viszont már túl sokat ír, elaprózza magát. A házaspár 2000-ben átköltözött Miamiba, azóta – ha nincs pandémia – ingázó életmódot folytatnak a budai lakásuk és a floridai nagyvárosban lévő házuk között. Néhány éve María is nyugdíjba ment, az ELTE angol lektoraként. Férjével együtt lefordítottak többtucatnyi magyar költőt és prózaírót, sokukat meghívták a Puerto Ricó-i Egyetemre és a miami székhelyű Bluebird és Silueta kiadókhoz. Többkötetnyi fordításuk jelent meg. Igaz, három éve nincsen közös munkájuk, de ha a férje megint spanyolra fordítaná akár a saját elbeszéléseit, újra munkához látna.

Navarrai Mészáros Márton