Miért menekül, ha ártatlan?

Ha nem követett el semmit, akkor miért ment külföldre? Ivan Lexát nemrég tartóztatták le Dél-AfrikábanTASR-felvéteEgy eldugott svájci falucskában, Zugban tizenhét évig élt a világ egyik leggazdagabb embere. 2000 februárjában kapott kegyelmet az akkor még hatalmon levő Bill Clintontól. Marc Richet azonban a nagylelkű elnöki gesztus már nem tudta megszabadítani depressziójától. Bár makulátlan erkölcsi bizonyítványt kapott, mégsem érezte magát biztonságban. Az újságírók hitetlenkedve nézték, ahogy Rich, fittyet hányva a híres amerikai hazaszeretetre, felhúzza a háza mellett álló rúdra a svájci zászlót. Semmi jel nem mutatott arra, hogy valaha is visszautazik az Egyesült Államokba. Volt felesége azonban teljesen nyugodtan járkált New Yorkban, Manhattanben, az Ötödik Sugárúton irodát bérelt, és a high society megbecsült tagja volt. A pletyka szerint ő járt közben az elnöknél és az akkor éppen New York-i szenátori székre pályázó Hillary Clintonnál volt férje érdekében. Bill Clinton nagylelkűségéről adott bizonyságot, azt azonban csak az újságírók tudják, mekkora zavart okozott New Yorkban az elnöki kegyelem. A fényes társaság összeszorított fogakkal kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy az adócsaló és az illegálisan olajjal kereskedő Rich esetleg megjelenhet a körükben. Csupán Caroline Kennedy Schloss-berg és Steven Rattner bankár ejtettek el néhány keresetlen szót. Pedig az elnöki kegyelem nem jött elsőre: Rich volt feleségének kérelmét először hivatalosan visszautasították, ő azonban kitartóan ostromolta a Fehér Házat és a Szövetségi Adóhatóságot (IRS). „Le kell szögeznem, hogy nagyon szívós volt. Azt hiszem, aki elvált, az nehezen várhat el valami hasonlót a volt feleségétől” – szögezte le Jack Blum nemzetközi pénzügyi- és adószakértő. Denise Rich magánlevelet írt az elnöknek – „véletlenül” nyilvánosságra került –, saját lánya halotti torára is meghívta. Michael Jackson eljött, Bill Clinton is. Az exfeleség akkor már tudta, hogy nyert ügye van. Egy toron általában nem szoktak ajándékozni, Clinton aznap este mégis egy szaxofont kapott. És ez még csak filléres kacatnak tűnt az ezután következő ajándékokhoz viszonyítva. Denise Rich a következő néhány évben több mint egymillió dollárt utalt át a Demokrata Párt számlájára, továbbá nagy összeggel járult hozzá a Clinton-könyvtárhoz. Amikor elérkezett az idő, ismét fényes partit szervezett, ahol bevonult az elnöki család baráti körébe. Ekkor megismételte korábbi kérelmét. Azt mondta, férjét igazságtalanul vádolják. „Ez nem igaz. Denise Rich nem mondott igazat. Marc Rich vádja igenis bizonyítható alapokra épül” – közölte az eljárás ügyésze, Sandy Weinberg. „Marc Rich nagyon jól tudta, miért kell bujkálnia” – mondta később. Már 1981-ben multimilliomos volt. Ekkor követte el Amerika történelmének egyik legnagyobb adócsalását, százmilliót tartott vissza az államkasszától az olajból befolyt dollárokból. Sokáig azon fáradozott, hogy az eljárást valahogy megpróbálja – például elfogultságra hivatkozva – megállítani. „Ami 1981-ben bűncselekmény, az 2001-ben is az” – jelentette ki Weinberg. Az ügyész mellesleg gyanúsnak találja, hogy Clinton éppen hivatalának utolsó napján mégis eleget tett az exfeleség kérelmének, ám az adóhátralékot nem engedte el, csupán a büntetést. Weinberg szerint még ez is túl nagy kegy, hiszen Rich tulajdonképpen óriási károkat okozott az USA-nak, amikor megszegte a kereskedelmi embargót. Iránnal 1979-ben nem kereskedhettek amerikai üzletemberek, Rich mégis 200 milliót szerzett egy svájci társaság segítségével az iráni olaj eladásából. „Ezzel egész Amerikát arcul köpte” – fogalmazott az ügyész.

Tizenhét év alatt nagyon keveset hallatott magáról. 1992-ben már arra hivatkozott, hogy nem ítélhetik el, mivel lemondott amerikai állampolgárságáról, különben sincs kedve visszatérni. „Viszonylag kényelmesen érzem itt magam” – mondta akkor egy újságírónak. Bár mindent megengedhetett magának – még egy kis lökhajtásos repülőgépet is –, nem élvezhette gondtalanul a pénzét, az FBI ugyanis néhány esetben hajtóvadászatot indított ellene. Később kiderült, hogy bár nehéz amerikai állampolgárságot szerezni, amikor már megvan, nem lehet egyszerűen eldobni: a bevándorlási hivatal nem ismerte el, hogy Rich lemondott volna állampolgárságáról, az FBI-nak tehát minden joga megvolt arra, hogy Svájcból hazaszállítsa az egyre inkább depressziósabbá váló milliomost. „Külön apparátust tartott arra az esetre, ha a távolban feltűntek a nyomozók. Ha valaki Rich iránt érdeklődött a környéken, elég volt egy telefonhívás, és máris repülőgépre ült. Hogy hová repült, arról nagyon kevesen tudnak” – közölte egy volt FBI-nyomozó. Hozzátette, hogy egyszer-kétszer majdnem elkapták. „Perceken múlott, hogy Jamaicában a kezünk közé kerüljön. Egy másik alkalommal a londoni repülőtéren készültünk lecsapni, ám ismét szemfüles volt” – mesélte a volt nyomozó. Leszögezte viszont, hogy bár már saját barátait is megkörnyékezték, volt a világon néhány olyan állam, amely még Amerikával is kész volt dacolni Rich érdekében. „Az izraeliek, persze nem hivatalosan, nagyon is az értésünkre adták, hogy felesleges időpocsékolás arra még csak gondolni is, hogy a kormányuk esetleg segíthetne Rich elfogásában” – mondta az US Marshals Service (az FBI-hoz hasonló elitszervezet) volt főnöke. Howard Safir szerint nyílt titok, hogy Ehud Barak akkori kormányfő is támogatta az exfeleség kérelmét. És nemcsak ő: felbérelte a Clinton-családhoz közel álló Jack Quinnt, aki jogászként ügyesen meggyőzte az elnököt, hogy távozása előtt még írja alá a kegyelmi kérvényt.

Marc Rich most már nyugodtan alhat. Nem szerepel már sem az FBI, sem a CIA, sem az US Marshals Service körözőleveleiben. A közvéleményt azonban eléggé felkavarta Clinton utolsó húzása. Az újságok kormánykiárusításról cikkeztek. Egy adószakértő foglalta össze a legtömörebben a helyzetet: „Kétféle igazságszolgáltatás létezik: egy a gazdagok, a másik meg a többiek számára.” (szge, i-t)