Mielőtt meghalunk

Ige: „Két dolgot kérek tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem: Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam, Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak és ne gyalázzam Istenem nevét.”

(Péld 30, 7–9)

Normális ez az Ágúr, hogy ilyeneket mond? – kérdezzük sokan nagyon logikusan. Hisz ki az, akinek ne tetszenék a gazdagság és az általa kínálkozó lehetőségek? Aki még nem játszott el a gondolattal, hogy mi mindent venne, mennyi mindent engedne meg magának, ha megfelelő anyagi fedezete lenne hozzá? Még tán boldognak is érezné magát. Ezzel szemben ez az ember valami szürke átlagot hirdet; se túl gazdag, se túl szegény, nem igazán karriertörténet, nem egy címlapsztori. Azt sem tudjuk pontosan, hogy ki volt ez az Ágúr. Nagyon valószínű, hogy nem is volt zsidó, hanem valamilyen más nemzetséghez tartozott. Szavaiból kitűnik, hogy inkább idősebb volt, mintsem fiatal, hiszen őszintén készül a halálra. Mondandója mégis fontos kellett, hogy legyen, egyébként biztosan nem került volna a bölcs mondások gyűjteményébe. A halálra készülő ember megfontoltabban szól, s talán így halottak napja környékén ebből ránk is ragad valami.

A mai ember nem szívesen gondol a halálra, vagy nagyon eltorzult képet alkot róla. A képernyőfüggő, hírekből vagy filmekből információt gyűjtő ember, de főleg a gyermekek joggal gondolhatják, hogy az ember úgy hal meg, hogy lelövik, fölrobbantják, esetleg valamilyen nem létező szörny fölfalja. Ha ez 10-ből 9-szer így fordul elő, akkor ez válik normálissá, s az az egy lesz a kivétel, ami csupán a szabályt erősíti. A számítógépes játékokban, amit gyermekeink gyakran kontroll nélkül játszanak, ugyanez az arány talán ezerből egy, vagy egy sem! ĺgy viszont gyermekeink és ifjaink teljesen eltorzult, hazug képet kapnak a valóságról. Még sokkal rosszabb a helyzet, ha önmagukról van szó, hiszen egy-egy ilyen játékban a játékosnak négy vagy öt „élete” van, és ha mind az öt elfogyna is, csak egy gombnyomás, és máris újabb öt élete van egy következő játékban. Pedig az élet számunkra itt ezen a földön egyszeri és megismételhetetlen. Elég egyszer elkönnyelműsködni, elrontani ahhoz, hogy egy életen át viseljük a következményeit. Lehet, hogy a sebek begyógyulnak, de a forradások nyomai, a hegek megmaradnak, és rút tanúi elkövetett hibáinknak. De nem lenne teljes a kép, ha csupán a gyerekek könnyelműségét vennénk észre. A felnőttek, ha a halálról van szó, még gyermetegebbül tudnak viselkedni, mint a gyermekek. A kétéves kisfiamnál természetes, hogy ha becsukja vagy eltakarja a szemét, nem látva engem azt hiszi, hogy én sem látom őt. Felnőtt fővel hiába akarjuk becsukni szemünket, vagy elfordítani fejünket a haláltól, attól az még létező valóság. Hiába menekülünk emberfeletti teljesítményekbe, próbáljuk elhessegetni életbiztosításokkal, annál inkább ott settenkedik körülöttünk. Ördögi csalás, „hiábavaló és hazug beszéd”, amivel hitegetjük magunkat vele szemben. Assisi Szent Ferenc elfogadva a halált, nővérének nevezte őt. Pál apostol azt írja: „mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk..., hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk.” (Róm 6, 4–5...) Végül álljanak itt Jézus ígéretei: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11, 25) „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” (Mt 11, 28) „Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14, 19)

A szerző református lelkész