Miami királya a fellegek felett

Floridát a koronavírusjárvány okozta visszaesést követően – a 2022-es adatokat alapul véve – negyedévente mintegy 36–40 millió látogató keresi fel, alapvetően a napfény, a homokos tengerparti szakaszok, valamint frivolsága és a szórakoztatókomplexumai miatt. A legnaposabbként emlegetett délkeleti állam az amerikaiak felkapott buli- és nyaralóhelyszíne (miközben a közeli latin országokból érkezők rendre elözönlik a floridai outletáruházakat), de a felszín alatt gazdag történelmet és kultúrát rejt. Miután 1513-ban Juan Ponce de León spanyol konkvisztádor felfedezte, és a virágok ünnepének (Pascua Florida) tartott húsvétról elnevezte, a háborúskodások és a betegségek rohamos időn belül megtizedelték az őslakos indiántörzseket. Santo Domingo és San Juan meghódítójának számtalan honfitársa – mintegy kétszáz éven keresztül – próbálkozott aranyat találni a „La Floridaként” emlegetett régióban, de érdeklődésüket leginkább a terület stratégiai jelentősége tartotta fenn, hiszen az újvilági gyarmatokról arannyal és kincsekkel megrakott galleonok a Golf-áramlat kedvező adottságait meglovagolva Florida partjai mentén haladtak végig az Óvilágba, az Atlanti-óceánon. Igaz, a régiót húsz évre megkaparintották az angol gyarmatosítók, de végül 1821-ig, mígnem az Egyesült Államok részévé nem vált, spanyol kézen maradt. Ekkoriban kezdődött meg a floridai ültetvényes rendszer kialakítása, amelynek során az amerikaiak megpróbálták valamennyi lehetséges módszerrel leigázni az őslakosokat. Az eredmény: 1858-ban véget ért a harmadik szeminol háború, és az indiánok visszavonultak az Everglades ősmocsárba, ahol azóta is élnek. Az amerikai polgárháború után aránylag gyorsan magához tért Florida, Henry Flagler és társai modern vasúthálózatot építettek, és mutatós szállodákat építettek, amelyek elkezdték mágnesként vonzani az északi gazdagokat. A turizmus, amely a 20. század hajnalától exponenciálisan növekedett, az 1950-es években robbant be. Igaz, Miami legikonikusabb épületei az 1920– 30-as években épültek, a század közepén a metropolisz történelmét meghatározó építészet- és ingatlantörténeti eseménye rázta meg: a budapesti születésű, volt auschwitzi fogoly, Holló Tibor a keleti partról átköltözött ide, az élénkszínű paradicsomba.

A most 95 éves Holló hamar ráeszmélt, hogy az állam kasszáját alapvetően az évről évre többeket vonzó turizmus és a szüntelen gyarapodás tölti fel. Gyorsan felismerte, hogy Florida, „ahová mindenki máshonnét érkezett”, nemcsak festői természeti adottságokat és többsíkú kikapcsolódást kínáló helyszín, hanem a nagy lehetőségek vidéke. Holló nem pusztán kivette részét a nagymértékű városfejlesztésben, víziói alapvetően meghatározták a modern Miami látképét. Most, amikor hat évtized leforgása alatt hét-nyolc millió négyzetméternyi ingatlant fejlesztett a javarészt latin-amerikaiak lakta metropoliszban, heti kétszer még mindig bejár a Florida East Coast Realty cégének Miami belvárosában található irodájába.

Munkás hétköznapok

„Háromszor egy héten bejövök az irodába, és körülbelül reggel nyolctól délután egy óráig itt vagyok” – magyarázza a Bayfront Park kedvelt, tengerparti közpark közelében lévő cégszékházban. Viszonylag halkan, tagoltan beszél, magyarul, akcentus nélkül – csupán a szórendi kötöttség pillanatnyi hiányán, valamint az időnként felbukkanó angol kifejezéseken érződik, hogy nem magyar anyanyelvi közegben él. „Ugyanezt csinálom kedden és csütörtökön, de otthonról. Teljesen ugyanezt, ugyanennyi idő alatt, de otthon tartom magamat.”

Hol van ez az otthon, kérdezem az ismert cégvezetőt, aki fehér munkaruhában fogad az irodájában, a dolgozóasztala előtt ülve, amelyen mindig ott áll egy vízzel teli kristálypohár, valamint egy feketekeretes nagyító, mert a látása annyira megromlott az elmúlt években, hogy már csak a nagybetűs szövegeket tudja elolvasni. „Miami Beach nyugati részén lakom. Nem a turisták által látogatott szakaszon, hanem a másik oldalon” – válaszol olyan udvariasan, amellyel csak régi vágású úriember képes megnyilatkozni. A Miamiban eltöltött hónapjaim alatt elkezdtem egyre jobban megismerni a várost, így nem habozok megjegyezni, hogy Miami Beachen, ahol Kenneth Treister amerikai építész felkavaró holokauszt-emlékművét 1990-ben helyezték el, rengetegen élnek a népirtás túlélői közül. „Én nem éltem mindig ott” – jegyzi meg interjúalanyom. Köhögés szakítja félbe. „Csak az utolsó ötvenöt évben.” Újból köhögés rázza meg, miközben elismétlem: ötvenöt év. Hihetetlen, még belegondolni is! „Igen, az” – folytatja, de a köhögés újból megszakítja. A pohár víz után nyúl, hogy miután elkortyolgatta a felét, tovább mesélhessen.

Vízparttól vízpartig

„Érdekes dolog volt Európából Amerikába jönni. Az öreg kontinensen bementem az amerikai követségre, és egy látogatóvízumot kaptam. Egyetlen távoli rokonom, egy idős nagynéni volt az itteni kapcsolatom. Miután akkori lakóhelyemről, Párizsból San Franciscóba érkeztem (ez volt a legolcsóbb járat), a státuszom megváltoztatásához folyamodtam. Látogatóból emigrált lettem. Akkoriban még könnyű volt, ma ugyanez már jóval bonyolultabb procedúra. Itt aztán mindenféle munkát elvégeztem, amit csak el lehetett: voltam függönygyári kisegítőmunkás, aztán minőségellenőr egy nagyobb vállalatnál” – mesél első tengerentúli éveiről. „Sok olyan munka volt a Manhattan-félsziget vízparti területeinél, amelyeket az átlag amerikai nem akart elvégezni, de – hiszi vagy sem – a saját főnököm engedélyével elvállalhattam ezeket. Kiaknázatlan területre akadtam, ez volt a titkom. Erre szakosodott vállalatot indítottam, és egyre gazdagabb lettem, rövidesen már állami és kormányi megrendeléseket kaptam” – eleveníti fel a hét évtizedes emlékeket. Az Egység Magazin hazai sajtótermék egyik 2018-as lapszámában megjelent portrécikk óta tudom, hogy Holló Tibor, aki a húszas éveiben már gazdag és elismert emberré lett, nem sokkal a 30. születésnapja után belefásult a munkájába, ezért mindenféle előzmény nélkül átadta a vezetést a munkatársainak. Nem beszél nekem a drámai eltökéltségéről, csak arról, hogy a magyar szabadságharc évében ragadta meg Florida szépsége és klímája, valamint mindaz a kiaknázatlan lehetőség, amelyre ittjártakor felfigyelt.

Mivel akart foglalkozni kisfiúként vagy fiatalemberként, cikázik át a fejemen a kérdés, miután felidézem, hogy több szobán is áthaladtam, még a titkárnője bevezetett az irodába, és mindegyikben tucatnyian dolgoztak: telefonáltak, tervrajzokat készítettek, e-maileket írtak, tárgyaltak vagy beszélgettek. Nem tudom, de valamiért úgy sejtem, nem az építészet és az ingatlanpiac foglalkoztatta mindig ezt a magyart, aki most Miami királyaként trónol a világváros felett. „Tényleg így van” – szólal meg, majd finoman elfordítja a fejét az üvegablak felé. Sok száz méterre vagyunk az utcafronttól, előttünk az Intercontinental, és túl azon, ameddig a szem ellát, a kéklő óceán. „Az első munkám lifeguard volt. Igen, úszómester és vízimentő voltam San Franciscóban, az egyik hotelben. Magyarországon vízilabdacsapatban játszottam, amikor nagyon fiatal voltam. 6,2 láb, tehát 188 centiméter volt a magasságom, és nagyon széles vállaim voltak, miközben öregebbnek néztem ki, mint tizenöt. És úgy kaptam meg a munkát, hogy a hoteltulajdonosok felfigyeltek a termetemre, és látták, hogy jól úszok. Kipróbáltak, és meg voltak elégedve. Ez volt az első munkám itt, Amerikában.”

Miami ingatlankirálya

Holló arcán nem jelenik meg sok érzelem, de fegyelmezetten és udvariasan felel. Megkérdezem, mennyi ideig végezte az alábbi munkát. „Körülbelül egy évig voltam ottan, és akkor, egy év után elhatároztam, hogy az ingatlannal szeretnék törődni. És el is kezdtem foglalkozni a házakkal. Az volt az első, amit csináltam. Az első nagy épület, amit építettem, kétemeletes volt. Az már Floridában volt, a korábban elmondottak után. Akkor már itt éltem.” Nyugodtan, csak úgy, mellékesen hozzáteszi, hogy az épület még mindig áll. Miközben megígérem neki, hogy a következő héten elmegyek és megnézem, felidézi, hogy az ötvenhat lakásos épületet a floridai Hollywoodban építette. Nem győzöm csodálni, hogy a holokauszttúlélő, aki húszévesen – állítólag 18 dollárral a zsebében – érkezett Amerikába, néhány év alatt megcsinálta a szerencséjét, majd képes volt felhúzni egy ilyen nagy épületet. „Először kaptam egy úgynevezett real estate licence-t, amit akkoriban könnyen meg lehetett kapni, és ami az ingatlanos nélkülözhetetlen engedélyének számított. Fizetnem kellett az ingatlanos engedély költséget, és egyszer csak rájöttem, hogy nemcsak eladni, hanem építeni is szeretnék. És a jutalékból, ami nagyon kicsi volt abban az időben, összegyűjtöttem pénzt. Mielőtt elkezdtem építeni az első házat, már láttam, hogy ezek a házak nagyon jól mennek. Akkor határoztam el, hogy ahelyett, hogy eladnék másoknak, inkább építek – magamnak. Építettem is egyet, aztán három házat, majd hatot, hetet. Floridába kerülve pedig megépítettem az első toronyházamat. Mostanra pedig már alig tudok úgy végigmenni a városon, hogy ne köszönne úton-útfélen szembe egyik-másik épületem.” Ha arról kérdezem, mit jelent számára az életműve, nem igazán válaszol. „Nem gondolok büszkeségre” – mondja egy idő után, de tovább faggatom, hátha megtudom, mivel valósította meg az amerikai álmot. „Kitartás kell a sikerhez” – vágja rá, némi gondolkodás után. És még: kitartás, oké, de mi a helyzet a szerencsével, a tudással? „Azt hiszem, mind a háromnak köze van hozzá. Nem hiszem, hogy annyi tudásom volt. Nem hiszem, hogy annyi szerencsém volt. Rendkívül kitartó voltam, az biztos.”

A másodperc tört része, hallgatunk alatta. Holló 1972-ben alapította meg a Florida East Coast Realty ingatlanfejlesztő vállalkozását, az első jelentős Miami-épülete egy hétemeletes irodaház volt, amely a Brickell sugárúton áll. Ekkoriban már a tulajdonában volt a Venetian Causeway hat háztömbnyi lepusztult vízparti ingatlanja, amelyet bevásárlóközponttá akart alakítani, de a városvezetés ellenállása keresztülhúzta a számításait. „Nem volt könnyű időszak, de amikor a Puerto Ricó-i származású Maurice Ferrét választották Miami polgármesterévé 1973-ban, az újdonsült városnagy támogatta az elképzelésemet, és két éven belül megépülhetett az Omni Nemzetközi Bevásárlóközpont, a nyolcszáztíz lakásos Velence-tornyot és a kikötőt” – sorolja. „A nyolcszáztíz lakásból alig értékesítettem valamit, így kénytelen voltam eladni az épületet” – teszi hozzá. További híres épületek sora kapcsolódik a névhez (köztük az igazságügyi minisztérium itteni épülete, a Vizcaya Towers, a Biscayne-öbölbeli Marriott Szálloda vagy a Brickellnegyed messziről kitűnő felhőkarcolója, a Panorama Tower), de ő szerényen csak annyit mond: „Nem hozok létre olyat, amiben nem hiszek. És ha hiszek benne, mindegyikre büszke vagyok.”

Könyvben meséli el az életét

Holló Tibor rabul ejtett az első találkozásunk alkalmával. Hihetetlen szakmai életútja mellett különlegesen intelligens (magyar anyanyelve és a mindennap használt angol mellett franciául, németül, spanyolul, arabul, héberül és oroszul is tud) és szerfelett udvarias, ráadásul amikor másodjára keresem fel az irodaházban, már minden nappal a 95. születésnapjához araszol, amely Carlos A. Giméneznek, Miami-Dade megye polgármesterének proklamációja értelmében hivatalosan „Holló Tibor-napnak” számít. Az előző találkozásunk óta eltelt időszakban bebarangoltam a vállalkozása által a belvárosban vagy a belvárostól északra felhúzott felhőkarcolóinak otthont adó utcák többségét. Most, habár változatlanul fest, eleinte az egészsége felől érdeklődöm, de ő egyetlen legyintéssel elintézi: „Köszönöm szépen, egy öregemberhez képest nem rossz, hál’ Istennek. És a legfontosabb: nem igénylek segítséget.”

„Tudja, egy könyvön dolgozom” – folytatja, majd gyorsan átvált angolra, szavait ahhoz a munkavállalójához intézve, akit most szúrt ki az ajtóban. Miközben a középkorú kolléganő túlzott előzékenységgel köszönetet mond, Holló elnézést kér tőlem, majd visszatér a témához: „Szóval, a könyv! Készülkészül, de fogalmam sincs, hogy halad” – mondja csipetnyi ingerültséggel, majd korrigálja magát: „Nem tudom, hogy áll most, mert amikor készen van, a szerkesztők majd ideadják, hogy átolvassam.” Próbálom megtudakolni, hogy milyen (ön)életrajzi könyv készül, de Mr. Holló ma nem túl beszédes. „Igen, azt hiszem, lesz még egy-két beszélgetésem” – feleli arra, hogy kell-e még találkoznia a könyv szerzőjével vagy szerkesztőivel. Nem otthon fogadja őket, hanem itt, a magasban. Általában egy személy jön, felvázolja a terveket, kérdéseket tesz fel, de volt, hogy egyszerre ketten jöttek, jegyzi meg. „Nincs túl sok időm foglalkozni vele. Először megírják a könyvet, és azt hiszem, csak utána keresnek könyvkiadót. Tavasz óta minden héten kapok egy kérdést. Egy kérdést, amire nekem válaszolni kell. Egy év alatt, minden héten egy kérdés. Kézzel leírom a gondolataimat (általában négy-öt mondatot, mert azt kérték, ne csak egyszavas válaszokat adjak), majd a titkárnőm begépeli. Most csak felvázolják az alapokat, de a heti kérdések fogják dirigálni a könyvet.”

Van miről beszélnie, min elmélkednie, hiszen 1927. július 13-án született, Budapesten. Múltkor nem kívánt a gyermek- és ifjúkoráról beszélni, most viszont nyugodtan kérdezhetem. „A szüleim szerették a latin neveket. A nevem előképe a Tiborc volt, ami a Tiburtius latin keresztnévből származik. Azt hiszem, a szüleim együtt választották ezt a nevet, bár valószínű, hogy édesapámnak, nyugodjon békében, több befolyása lehetett, mert nem biztos, hogy az édesanyám is beszélte a latint.”

Koncentrációs táborból a Távol-Keletre

Tudom, hogy ritkán beszél származásáról, de most igyekszem megtudni annyit, amennyit csak lehet. Úgy tudom, Hollóék a két világháború között a budapesti Oktogon közelében laktak: „Igen, az Andrássy út 49-ben laktunk. Az ablakok az Oktogonra nyíltak. Nem emlékszem már, hogy melyik zsinagógába vagy iskolába jártam. Idővel átköltöztünk Párizsba, apám munkája miatt. A nagyanyám Ungváron lakott, ami oroszul Uzsgorod – akkoriban Csehszlovákia része volt. Ott voltunk látogatóban, amikor elvitték a családot a drancyi gettóba, majd Auschwitzba. Édesanyámat ott az egyik, édesapámat és engem pedig a másik oldalra küldtek. Mikor bementél Auschwitzba, úgy 30 lábra (nagyjából 9 méterre) állt egy ember, mosollyal az arcán. De olyan mosollyal, ami ráfagyott az arcára. Ő mutatta az irányt. Az édesanyámat az egyik irányba, édesapámat a másikba küldte. Gondoltam is magamban, milyen jók ezek, mert a nőket és az öregembereket láttam, hogy előre irányították. Őket nem dolgoztatják. Megkímélik őket, gondoltam, igen, csak így lehet. Hát, igen, nagyobbat nem is tévedhettem volna, egyenesen a zuhany alá küldték őket. Zyklon B gáz jött a zuhanyból, abban a pillanatban, hogy találkozott a testükkel, már készen voltak. Egytől egyig meghaltak.”

Holló tovább meséli a borzalmakat: a fogolytáborban kényszermunkára fogták, háromnaponta – többek között neki – kellett elszállítani a zuhanyban meggyilkoltak testét a krematóriumba. „Szóval, ez volt egészen, amíg tizenhét éves nem lettem” – jegyzi meg rezignáltan. Édesapjával már az ausztriai Mauthausen-Gusen koncentrációs táborban volt, amikor az USA 11. hadosztálya fel nem szabadította őket, 1945. május 5-én. „A németek addigra már elszaladtak, mert az oroszok jöttek, majd az amerikaiak. Az amerikaiak tudták, hogy a nácik az erdőben vannak, és akit meg tudtak még ölni, azt még megölték. Hallottam a híreket, ezért keletnek vettem az irányt, és hamarosan egy nagy orosz táborhelyen találtam magamat, ahol nagyon jól tartottak engem a ruszkik. Nem volt luxus, de legalább kaptam enni. Nem sokkal később megindultak Vlagyivosztokba, hogy leváltsák a Japántengeren állomásozó bajtársaikat. Amikor odaértünk a távol-keleti szövetségi körzetbe, még tartott a világháború, de másnap véget ért. Mondták, mehetek, amerre látok, szabadon élhetek. De hova megy az ember a Kínával és Koreával szomszédos Vlagyivosztokból, ha nem beszél kínaiul? Váltakozó minőségben, de összességében jól beszéltem oroszul, és ott, a Tengermelléki határterületen hallottam, hogy katonákat fognak visszavinni Moszkvába, hogy leszerelhessenek. Akkor már az oroszok adtak nekem egyenruhát (egy használt inget és nadrágot, mindenféle inszignia nélkül), hogy ne a csíkos auschwitzi rabruhámat kelljen viselnem. Melyik vonat megy Moszkvába, kérdeztem. Megmondták, és felkerültem rá. Tizenöt vagy húsz, de lehet, harminc nővel utaztam egy vasúti kocsiban, és minden este fantasztikusakat ettem” – folytatja, majd angolul teszi hozzá, hogy káposztából és babból főztek leveseket. „Végre ettem valamit, ami nagyon jó volt, sőt, még inni is adtak. Vodkát, mi mást! Öt éjszaka, hat nap után megérkeztünk Omszkba, majd onnan Moszkvába.”

Az orosz fővárosban búcsút intett a Vörös Hadsereg katonanőinek, majd egy vonattal vagy teherkocsival folytatta nyugatra tartó útját. Így jutott el Svájcba, ahonnan vonaton ment Párizsba, amiért már fizetnie kellett. Kibukik belőlem egy fél mosoly, mire Holló nem várt élénkséggel rám mordul, ugyancsak nevetve: „Ne nevessen, mert az egész pénzem elment arra az egyetlen vonatútra! Párizsban aztán megkezdtem a műszaki egyetemet, ahol építészmérnöki diplomát szereztem. Akkor volt egy olyan kétéves tanulási lehetőség, amelyet a háborús katonák és elhurcoltak számára alakítottak ki. Ebben a programban voltam, így kaptam meg a diplomámat.”

A korai amerikai éveiről legutóbb már szólt, emlékeztet, mintha kérdést várna. Máskülönben, amúgy is lejárt a félórás audienciám. Mielőtt bármit mondhatnék, arra kér, hagyjuk itt abba, elég mára ennyi.

A város legnagyobb felhőkarcolója

Tíz nap telt el azóta, hogy legutóbb Holló Tibor irodájába jártam. Daniela, a titkárnője hétről hétre egyeztet velem, de Mr. Hollónak gyakran minden hete előre be van táblázva, ráadásul néha heteket tölt a városon kívül. Most, amikor beszélgetésünk utolsó felvonására készülve az előcsarnokban várom, hogy behívjanak, elhatározom, hogy kizárólag a jelenéről és a terveiről kérdezem. Az előttem érkező ügyfél a tervezettnél tíz perccel tovább marad, így alaposan szemügyre vehetem az 1950-es években épült ingatlant. Most jövök rá, hogy itt készült Nick Garcia fotója Hollóról, aki rózsaszín ingben, bordó nyakkendőben, elegáns szürke öltönyben az itteni liftek egyikében állt modellt a híres miami fotósnak.

Holló ezúttal nem áll fel, fájó csípőjére exkuzálva csak a kezét nyújtja. Kedvesen rám mosolyog, várja, hogy mivel fogok előrukkolni. „Amit csak szeretne, kérem!”, erősíti meg a nyilvánvaló szándékot. „Örülök, hogy megfigyelte az épületet. Nem is tudom, hány éves. Hetven körül lehet, de nem tudom pontosan. Nem én húztam fel. Vettem.” Hogy mikor vette? Hallgat, majd azt feleli, körülbelül ötvenöt-hatvan éve. „Azért vettem meg, mert eladó volt, és így azonnal meg tudtam vetni a lábamat Miamiban.”

A múlt helyett azonban a jövőé a mostani beszélgetés főszerepe, így elárulja, hogy ezen a helyen épít egy százkét emeletes apartmant, ami 1049 láb (320 méter) magasan fog állni, ha elkészül. „Ez lejön”, szövi bele már a sokadik mondatába a fura kifejezést, mire rájövök, hogy arról beszél, hogy lebontatja az épületet, ahol találkozni szoktunk. „Ez már nem korszerű, így lebontjuk. Az irodákból és szállodákból álló új épület, amelynek a One Bayfront Plaza nevet adtam, parkolóházat, kilátópontot, de bevásárlóközpontot is tartalmazna. Amikor idestova húsz éve neki akartam fogni a projektnek, máshogy képzeltem, például, 1180 lábra (360 méterre) terveztem, de ez túllépte a magassági korlátozásokat, így nem kaptunk volna rá engedélyt. Most jól alakulnak a dolgok, de mielőtt építhetünk, még egy csomó engedélyt be kell gyűjteni. Például a Florida Power & Light energiaszolgáltatótól, mert őnekik nincs elég energiájuk egy olyan kolosszusra, mint amilyent megálmodtunk.”

„Ez lesz a város legmagasabb felhőkarcolója, ha elkészül” – ecseteli az ingatlanfejlesztő, megemlítve, hogy reményei szerint másfél éven belül elkezdhetik az építkezést, hogy 2026-ra megvalósulhasson. Idén 95 éves, hatvanéves az életműve, juttatom az eszébe. „Nos, vannak még terveim: a visszavonulásomat készítem elő. Azt, hogy pontosan mikor nyugdíjazom magamat, nem tudom, mert van még egy kisebb épület, amelyet szeretnék megépíteni, talán a One Bayfront Plazával azonos időben. Ha felhúztuk az új épületet itt, nyugdíjba megyek” – zárja. Hát, igen, 99 évesen nem hangzik őrültségnek, gondolom, de inkább csak arról kérdezem, hova tervezi a másik épületet. „Nagy-Miamiban építem meg, egy nagyon jó, fiatalos környéken. Mikado lesz a neve, a japán pálcikajáték után. Ezzel szeretnék tisztelegni az itt lakó japánok előtt.”

Családi kötelékek

Ahogy az imént beléptem, az egyik fia, az ősz haját copfba fogó Wayne távozott a szobából, ahonnan nem sokkal azelőtt lépett ki egy potenciális ügyfél. „Nem ő a legidősebb gyermekem, de már nagypapakorú. Van egy lányom, ő a legidősebb, és hála istennek, életben van. Sajnos néhány gyermekem meghalt: két fiamat elvesztettem. Az említett fiammal már nagyjából húsz éve együtt dolgozom, és van egy másik fiam, akivel tíz éve dolgozom együtt. Ők fogják átvenni a bizniszt – mindketten képzettek és eltökéltek. Az unokám, Austin a cégem vezető alelnöke. Van még egy fiam, de ő nem nekem dolgozik” – jegyzi meg, hozzátéve, hogy reméli, hogy az utódai százhúsz évig élnek majd. Minimum, teszem hozzá, mire Holló komolyan csak annyit mond, hogy nem, elég százhúsz évig, ő sem akar tovább. „Ötvenöt éve házas vagyok, Sheila, a feleségem amerikai. Miamiban találkoztunk. Apám, nyugodjon békében, még életben volt a háború után, és kihozattam, hogy ameddig csak lehet, a közvetlen környezetemben tudhassam. Azt akartam, hogy ne lakásban, hanem saját házban élhessen. Egy ingatlanbróker elvitt egy házba, ami ugyan nem tetszett, de a tulajdonosa igen. »Nem veszem meg a házadat, de elviszlek vacsorázni!« – mondtam neki. Ő lett, a feleségem. Korábban már volt egy házastársam, aki korán elhunyt. Sheilával viszont új életet kezdhettem, és mostanában közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha. Csodálatos asszony!” – nyugtázza. Beszélgetéssorozatunkat azzal zárja, hogy mint valamennyi sikerét, Sheilát is a mágikus délkeleti városnak köszönheti. Nem csoda hát, hogy a Floridai Nemzetközi Egyetem (FIU) a nevüket viselő ingatlanképzést indított, amely tíz éve sikerrel fut.

Navarrai Mészáros Márton