Merénylet a magyar sajtópiac hűlt helyén

A dezinformációnak és az ezen alapuló meggyőzésnek sokkal hatásosabb eszköze az internet és az audiovizuális média, viszont a tájékoztatás, illetve az egyéni véleményről való meggyőzés autonóm felnőtt állampolgárok létét feltételezi. Ezért olyan országban, ahol egy vagy több tekintélyelvű párt dominál megrendíthetetlenül, a hagyományos írott (nyomtatott) médiára politikailag ma már semmi szükség. A nyomtatott sajtó visszaszorulása világtendencia (bár vannak kivételek, mint a növekvő példányszámú The Economist), az ilyen helyeken azonban a folyamat gyorsabb, főleg ha a kormányzat rá is erősít. A 143 milliós Oroszországban a legnagyobb napilapok kinyomtatott példányszáma 2–300 ezer körül van. Az Oroszországi Föderációban 1992 óta 56 újságírót öltek meg; most volt a leghírhedtebb esetnek, Anna Politkovszkaja meggyilkolásának a tizedik évfordulója.  Újságírót nem öltek, csak lapot A békés Magyarországon a független írott sajtó sorvasztása – híven a hagyományokhoz – jogi eszközökkel történik: jogszabályok megalkotása és alkalmazása, valamint bírósági műveletek vagy fordítva, a büntetőeljárás elmulasztása (vagyis a sajtóban feltárt tények jelentéktelennek minősítése, feledésbe száműzése) útján. Újságírót nem öltek, csak lapot: a Népszabadságot. A Mediaworks nevű, osztrák hátterű cég hirtelen úgy döntött, hogy „az új koncepció kidolgozásáig és megvalósításáig” beszünteti a legnagyobb példányszámú magyar szeriőz napilap kiadását. Nem is a döntés volt dermesztő, hanem az eljárás: a munkatársakkal péntekre összecsomagoltatták a személyes holmijukat azzal, hogy a következő héten visszaköltöznek az óbudai irodaházba, majd szombat reggel motoros futár értesítette őket, hogy be se menjenek dolgozni, a munkahelyi számítógépükbe, levelezésükbe többet nem léphetnek be, az online változat szervere egyik pillanatról a másikra lekapcsolt. A személyes holmijukért aztán szíveskedtek hármasával beengedni őket.Mivel a Népszabadság nemcsak a legnagyobb – tehát a piacon, elvben, a legsikeresebb – komoly napilap, hanem ellenzéki pozícióban is volt, az egyedien brutális és bunkó eljárás nemzetközi vihart kavart: uniós tagországban, egyáltalán, úgynevezett fejlett országban (OECD-tagországban) az ilyen elképzelhetetlen. Csak a Fidesznek mindent megbocsátó Európai Néppárt hallgatott mélyen, szokása szerint.  De mint oly sok más magyar ügyben, az igazi kérdés, nem az, hogy mit szóljunk hozzá, vagy mit lehet tenni ellene – lényegében semmit –; hanem hogy ez hogyan lehetséges. És miért éppen Magyarországon?  Észszerű gazdasági döntés A kiadó a honlapon közzétett szövegében arra hivatkozik, hogy tíz év alatt 74 százalékkal csökkent a példányszám. Ez igaz, de akkor miért a Népszabadságot szüntetik meg, miért nem például a hevesen kormánypárti Magyar Hírlapot, amelynek a példányszáma legalább ilyen arányban csökkent, és most már olyan alacsony, hogy a lapot nem is auditálják? A Fidesz sajtóosztályán „észszerű gazdasági döntést” emlegettek, ami egyrészt arcátlansági világrekord, másrészt, sajnos, szintén igaz. (Egyelőre tegyük zárójelbe, hogy a konkrét esetben alighanem hazugság volt, nem gazdasági mérlegelés alapján döntött így a Mediaworks, hanem valamiért, valaki leszólt a pártközpontból, hogy azonnal zárják be a szerkesztőséget.)  A világ más pontjain, mindenütt, ahol piacgazdaság van, a gazdaságilag észszerű döntés a következő: ha van egy termékem, aminek még mindig elég nagy a kitartó vevőköre, sőt az adott piaci szegmensben a legnagyobb, akkor nem vonom ki a piacról, míg az eladások növelésén vagy a költségek csökkentésén gondolkozom. Ha pedig végképp nincs ötletem a gazdaságossá tételre, akkor igyekszem eladni a márkát úgy, hogy minél több pénzt kapjak érte, annak pedig nem az a racionális módja, hogy a márka értékét tudatosan minimálisra csökkentem az arculat megsemmisítésével, a piacról való kivonással, a vevőkkel (előfizetőkkel) kötött szerződés egyoldalú felmondásával. Ez volna a helyzet piacgazdaságban. A magyar nyomtatott sajtóban viszont a gazdasági racionalitás a következő: egy napilapnak akkor érdemes léteznie, ha a kormányzat a saját reklámozása céljából rendszeresen nagy összegeket folyósít neki az adófizetők pénzéből. Ha nem hajlandó ilyen támogatást folyósítani, akkor a gazdaságilag legészszerűbb döntés, igen, a lap megszüntetése. Szlovák párhuzam Sajnos, ezt a logikát az áldozatok is magukévá tették már rég. Az ellenzéki napilapok fő keserve az, hogy a kormány (holott máskor, ugye, oly méltányos szokott lenni az ellenfeleivel) nem ad nekik elég állami hirdetést. Ami értelemszerűen nem piaci hirdetés, hanem gyakran közönséges – sőt más politikai irányzatnak elvben vállalhatatlan kormánypropaganda, fojtogatván a sajtószabadságot. Másfelől a kliensek feltőkésítésének eszköze, tönkretéve még a verseny lehetőségét is a kívülállók számára. A Népszabadság sorsáról tartott egyetemi beszélgetésen egy egészen kiváló, veterán újságíró és szerkesztő úgy fogalmazott, hogy gazdasági értelemben a politikai sajtó világában piacról beszélni: „szemfényvesztés”. Nos, ez nem más, mint a magyar viszonyok globális kivetítése. Ami elég szokásos gyakorlat a hazai közéleti diskurzusban. Piacon – akár politikai az a lap, akár nem – a bevételek két fő forrásból származnak: eladásokból (papírpéldányok, fizetős online) és nem állami, hanem valódi reklámokból. Miért van az, hogy az 5,4 milliós Szlovákiában a piacvezető Pravda példányszáma nagyobb, mint a majdnem kétszer akkora Magyarországon a Népszabadságé (volt), a SME példányszáma pedig sokkal nagyobb, mint a magyarországi második helyezett Magyar Nemzeté? Egyáltalán, a médiapiac sokkal jobban működik? A lapok küszködnek, de életben maradásuk nem a lélegeztetőgéptől függ. Válasz: a sajtó egésze iránti nagyobb bizalmat és a másféle politikai viszonyokat leszámítva: magasabb az átlagjövedelem, és így nagyobbak az eladások is. A fizetős online rendszere él és virul, a politizáló újságolvasók kellően nagy hányada nem tartja alanyi jognak, hogy ingyen hozzájusson mások tőkebefektetéssel és munkával előállított termékeihez. Továbbá: a piacgazdaság nincs úgy szétverve, mint Magyarországon (a választópolgárok zömének egyetértésével): egy állampolgári főre az írott sajtóban négyszer annyi reklámköltés jut. Ezeknek a gazdasági feltételeknek a hiányáról és a hiány okairól – amelyek megkönnyítik a nemszeretem lapok kivégzését, cimborák vagy strómanok kezére juttatását – éppen a veszélyeztetett lapok írnak túlságosan ritkán. A rendszerbe van kódolva Bár az ellenzéki véleményformálók időről időre bejelentik a magyar sajtószabadság halálát (így 2010–11 fordulóján vagy éppen most), a sajtószabadság azzal szűnik meg, hogy a lapokat kiadó magánvállalkozások vagy a kormányzat fedőszervei, megbízottjai; vagy pedig, ha névleg függetlenek, akkora nyomást gyakorolhat rájuk a kormányzat, hogy a fennmaradásuk érdekében inkább nem állnak ellent. Most oldjuk fel a zárójelet, és induljunk ki abból a valószínűsíthető feltevésből, hogy mégiscsak a pártközpontból szóltak le, és ez volt a hirtelen bezárás oka. Ezt bizonyítaná, hogy miközben a tulajdonos (pontosabban: az anyacég, a Vienna Capital Partners szenior tulajdonosa), Heinrich Pecina ellen Ausztriában sikkasztásért vádat emeltek, nemcsak az addigi vezérigazgató mondott le, hanem a döntés nyomán helyére kinevezett ügyvezető vezérigazgató is. A Mediaworksnél és környékén nem volt olyan ember, aki ne tudta volna, hogy példátlan disznóságot csinálnak.  Ám ez a változat is azt a tételünket erősíti, hogy Magyarországon a sajtószabadság hiánya a rendszerbe van kódolva. Ugyanis akármennyire furcsa cég a Vienna Capital Partners (homályos politikai kapcsolatok a Gazpromtól Janukovicsig, a Borsodchem kínai megvásárlásának tető alá hozatala), ezt gyakorlatilag minden, a magyar médiapiacra belépő külföldi – a belpolitikai érdekektől elvben független – céggel meg lehet tenni. Azt ugyanis, hogy a társaság kényelmes monopolhelyzetbe jusson, ahol degeszre keresheti magát, csak a kormányzat tudja garantálni, cserébe viszont elvár kisebb-nagyobb, átalányszerű és egyedi szívességeket, különben... Ez a rendszer egyébként nem a Fidesz találmánya, és nem Orbán alatt vezették be, hanem legkésőbb az első, 1996-os, a politikai elit két oldalának kompromisszumából született médiatörvénnyel. „Ne politizáljon, kaszáljon, tejeljen.”Csökött piacgazdaság, ennek meg­felelően túlnövesztett állami hatalom a gazdaságban – ilyen körülmények között milyen esélyei vannak a sajtószabadságnak? A Népszabadság elleni merényletet már elkövették, sikeresen. Ez mindenki számára, aki nem a magyar kormány elkötelezett híve, nyilvánvalóvá teszi, hogy valami nagyon nincs rendben Magyarországon. De a morzsolódó független sajtó most már talán elkezdhetne többet írni arról, hogy miért történhetett meg. Széky JánosA szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője