Megszorító intézkedések

Alakbérem januártól megközelítőleg 400 koronával emelkedett, a villanyszámlán az eddigi 970 korona helyett 1250 korona szerepel. Ez már havi plusz 680 korona, holott Ivan Mikloš pénzügyminiszter azt állította, 2003-ban családonként havi 4-500 koronás többletkiadás várható. Pedig én csak két tételt említettem. Ha hozzáadom, hogy a kifli 20 fillérrel lett drágább, talán folytatnom sem kell. Ennek ellenére ne várjanak tőlem csupa panasz eszmefuttatást, sem számadatokat, sem hivatkozásokat a törvényeinkre, hiszen ehhez vannak itt nálam sokkal szakavatottabbak – parlamenti képviselők is. Engem ugyanis nem fog zavarni, ha 20 koronát kell majd fizetni az orvosnál, és egy-egy kórházban eltöltött napért 60 koronát kérnek majd. Nem zavar, de csak akkor, ha az orvos vagy az ápolónő nem néz majd ki a kórházból, ha az egységesen megszabott ár mellé nem kapnak külön borítékot. Legyen meg a tisztességes ára a betegellátásnak, az egészségügyi szolgáltatásoknak – s bár távolról sem merítettem ki azt az összeget, melyet betegbiztosítás gyanánt fogtak le majd négy évtizeden át a fizetésemből, hajlandó vagyok megfizetni. Szolidáris maradok azokkal is, akik nálam betegesebbek, csak az élősködőkkel van bajom.

Örömmel fogadtam a parlament döntését, mely szerint alanyi jogon, minden gyermekre jár családi pótlék. Nekem jobban tetszik a gyereksegély elnevezés, mert az állam elsősorban a gyermekeket részesíti segélyben. Ezért tetszik az új intézkedés is, hogy ha a gyermek nem jár iskolába, ne a szülő kapja a gyereksegélyt, hanem az önkormányzat rendelkezzen vele. Igaz, elsősorban nem a magyar szülőkre vonatkozik, amiért ez a döntés megszületett, bár ki tudja. Illetve, a vidéki pedagógusok bizonyára tudják, hiszen mi sem vagyunk mindannyian angyalok. S bár csökkent a gyereksegély összege, de mégiscsak igazságosabb az alanyi jogot érvényesítő rendszer, mint az a korábbi volt, amikor az előző év átlagkeresetéből kiszámítva szabták meg, hogy az adott évben járjon-e vagy ne. Bár bizonyára ismerős a történet – valahonnan Kelet-Szlovákiából, amikor a 16 éves leendő anyuka elment a hivatalba megkérdezni, hány gyereket kell szülnie ahhoz, hogy legalább havi 15 ezer koronát kapjon az államtól. Szóval, bajom van az élősködőkkel, pedig, Isten látja a lelkem, nem vagyok rasszista. Az azonban nagyon zavart, amikor úgy egy évtizede az ötből négy gyermekem még iskolába járt, s már egyedül neveltem őket, de az a család, ahonnan egyik szülő sem volt munkaviszonyban, gyermekeik száma hasonló volt, mint nálam, többet kapott az államtól (vagyis a mi adóinkból), mint én a becsületesen elvégzett munkámért.

És bajom van nekem a munkanélküliekkel is. Épp emlegettem baráti körben, mennyire megdöbbentett a 90-es évek elején, amikor szülővárosomban egykori iskolatársammal találkoztam, s mondta, nincs munkája, mert tönkrement a gyár, ahol dolgozott. Őszinte megdöbbenéssel érdeklődtem, milyenek a kilátásai, hogy újra munkát találjon, mire szinte kinevetett. Van neked eszed, én keressek munkát, amikor így is eltart az állam, és végre addig alhatok, ameddig akarok? Nos, a munkanélküliség az utóbbi években nem csökkent 17 százalék alá. De vajon hányan vannak közöttük ma is, akik hasonlóan vélekednek?

Vannak természetesen kivételek is. A minap hallottam a rádióban egy tornai cigányasszonnyal készült beszélgetést, aki közhasznú munka gyanánt felajánlotta az önkormányzatnak, hogy felkészíti a cigánygyerekeket a kötelező iskolalátogatásra – részben, mert nem tud dologtalanul élni, másrészt látja, mennyire elhanyagolják a szülők a gyerekeket, hiszen azt sem tudják, hogy kell kezükbe venni a ceruzát, és a színeket sem tudják megkülönböztetni. Ő maga intézte el, hogy helyiséget kapjanak, és az önkormányzat megértéssel fogadta a kezdeményezést.

Találkoztam olyan csallóközi magánvállalkozóval, akinek kitűnő ötletei meg alaptőkéje is volt a munkahelyteremtéshez, csakhogy az egyik közeli faluban hasonló vállalkozásba fogott egy másik csapat is, amelyik azonban idejében lefizette az engedély kiadására illetékes állami hivatalnokot, így hiába volt az ötlet is, meg a tőke is, pedig maradt volna belőle kenőpénzre is. A korrumpált hivatalnokokat sem szeretem.

Nem véletlenül sorolom ezeket a példákat. Rendet kellene végre teremteni ebben az országban. Helyre kellene állítani a társadalom értékrendjét, a munka, a tudás becsületét. Mert lám, elég volt néhány hét, és máris 10 százalékkal csökkent a munkanélküliek, még pontosabban: a hivatalosan nyilvántartottak száma, mert akik feketén dolgoznak, azoknak nincs idejük igazolásokért futkosniuk és kéthetente jelentkezniük a hivatalban, hogy még mindig nem sikerült munkát találniuk. Lehet, hogy nem ez a legjobb megoldás, de valahol el kellett kezdeni. Mármint a rendteremtést.

Az új kormány azt ígéri, ebben a választási ciklusban már beindítja a reformokat. Kár, hogy nem sikerült már az előzőben határozottabban cselekednie, de tudjuk, az olyan sokszínű kabinet, amilyen az előző volt, nehezen jut egyezségre. Kár, nagy kár. A szigorító intézkedéseket ugyanis meg lehetett volna hozni fájdalommentesebben is. Emlékezzünk csak vissza, milyen volt a fogadtatása a Bokros-csomagnak Magyarországon. Azóta azonban gazdasági növekedésnek lehetünk tanúi, amely nem csak a makroökonómiai mutatókban nyilvánul meg, hanem – hogy csak egyet emeljek ki a sok közül – a családtámogatási rendszerben is.

Mi az elején vagyunk ennek az útnak. Elején pedig 2004. május elsejétől reális az esélye annak, hogy tagjává váljunk az Európai Uniónak. Ami persze nem jelenti azt, hogy máris, a belépés napjától felemelkedhetünk a korábbi tagállamok gazdasági szintjére. Szeretném azonban felhívni a figyelmet, hogy miközben szigorító intézkedéseknek vagyunk az – idézőjelben mondva – szenvedő alanyai, nem tudunk, nem vagyunk képesek élni az előcsatlakozási alapok kínálta lehetőségekkel sem. Lehet, hogy az információs rendszerben van a hiba – ám ha igen, azt szóvá kell tenni. De nagyon könnyen lehetséges az is, hogy még nem tanultunk meg pályázni. Pedig ennek az elsajátításába érdemes befektetni, mert ez rentábilis befektetésnek ígérkezik.

Nemcsak napjainkban, hanem már évek óta gazdasági toporgásunk egyik kulcsszava a munkahelyteremtés. S lehet, hogy első hallásra furcsának tűnik a párosítás, de a következő, nagyon fontos kulcsszó a munkakedv. Igen, a munkakedv, amelyet sok esetben újra kell éleszteni. Nem hagyhatjuk ugyanis szó nélkül azt az egyre jobban burjánzó magatartást, sőt olykor már életfilozófiát, hogy minek dolgozzak, ha úgyis eltart az állam. S amire óriási szükség van, az a találékonyság, a kezdeményezés. Néha szinte már közhelyként kezeljük azt, hogy alulról jövő kezdeményezés. Pedig nem az. A konferencia céljai között ugyanis egyebek mellett ott áll, hogy: „...állásfoglalás közvetítése az MKP és az illetékes szaktárcák felelős tisztségviselői felé”. Nem tudom, nem túlságosan bátor-e a véleményem, de valahogy úgy érzem, az állásfoglalás nem elég. Javaslatokra, alulról jövő kezdeményezések bölcs megfogalmazására sokkal nagyobb szükség van napjainkban, mint az állásfoglalásra. Lehet, hogy a példa, amelyet felhozok, nem igazán illik ide, de mindannyiunkban friss még a vasutassztrájk élménye. Ugye, hallottak a Pozsony megyei önkormányzat képviselőinek kezdeményezéséről: lemondanak tiszteletdíjukról az egyik erdőháti szárnyvonal üzemeltetése javára. Persze hogy nem ez a megoldás. De gondolkozásra késztette a megyéket. Sajnos, a két vasúti társaságról ugyanez nem mondható el.

Hadd mondjam el az egyik nagy szívfájdalmamat. Lényege: tiltakozom az ellen, hogy „nyelvtanulás” címen Közép-Európa lássa el szolgálókkal a gazdag Nyugatot. Nálunk is vannak tehetős családok, melyeknél gondozhatnák a gyermekeket lányaink. S az így megkeresett pénzből járhatnának nyelviskolába – idehaza. Az alapképzés után – hiszen mi uniós ország leszünk – szervezett formában folytathatnák az intenzív nyelvtanfolyamot ott, Nyugaton, ahol jelenleg sok esetben kiszolgáltatva a családnak, melynél szolgálnak, viselik sorsukat.

S ha már felkezdtem a témát, hadd tegyek említést a háztartási alkalmazottak hiányáról – hozva ezt összhangba a szakképesítés nélküli munkanélküliekkel. Ugye, nem is elképzelhetetlen?!

Munkaközvetítő ügynökségek... Lehet, hogy naiv vagyok és csak álmodozó, de tudom, hogy például a pozsonyi öreg hölgyek nagyon is tisztességesen fizetik meg a hozzájuk feketén takarítani járó diáklányokat.

Visszakanyarodva a 2003-as gazdasági szigorításokhoz: letelt az új kormány 100 napja, a kötelező türelmi idő. S hogy mit hozott? Erősebb lett a korona; Koppenhágában meghívást kaptunk az Európai Unióba, Prágában a NATO-ba, olcsóbban törleszthetjük az államadósságot, és gyárthatunk majd újabb márkájú gépkocsikat. Ha ezektől eltekintünk, maradnak a tervek, a megvalósításra váró reformelképzelések, ami nem kevés, de amíg csak tervek és elképzelések szintjén vannak, nem is sok. Sőt: ha figyelembe veszszük, hogy a megvalósítottak kategóriájába csak a szigorító intézkedések sorolhatók, úgy istenigazából és főleg a polgár szemszögéből nézve, akkor nagyon kevés. De ezek nélkül a népszerűtlen intézkedések nélkül megengedhetetlen szintre emelkedne az állami költségvetés deficitje. Ha ezeket nem fogadjuk kellő fegyelemmel, párosítva azt a már említett találékonysággal és alkotó kezdeményezéssel, a bennünket követő nemzedék ellenségeivé válhatnánk.

Befejezésül azért mégiscsak felsorolok néhány adatot: januárban – decemberhez viszonyítva a fogyasztói árak 5,3 százalékkal emelkedtek. Összehasonlítva a múlt év januárjával: az emelkedés 7,3 százalékos. Drágábban lakunk, drágább lett a víz, a villany, a gáz – itt az emelkedés átlag 14,4 százalékos. Drágábban utazunk – a vasúton 17,5, a közúti személyszállítás esetében 17,1 százalékkal, míg az élelmiszerek ára januárban 4 százalékkal emelkedett. Ez utóbbi azonban átmeneti adat, mert januárban még a korábban megkötött szerződések alapján került az áru a boltokba. Március végéig derül majd ki, hogy az energiaárak emelkedése milyen hatással lesz az élelmiszerek árára. (A felsorolt adatokat a statisztikai hivatal hozta nyilvánosságra.)